Hogyan tudnám feldolgozni, hogy nem szeretnek a szüleim?
Tudom, hogy itt sokan vannak olyanok, akiket a szülei bántanak, nem szeretnek.
Azt látom, hogy mások sokkal jobban viselik ezt az egészet. Engem teljesen kikészít, és most eljutottam a mélypontra, annyira fáj az, ahogy a szüleim viselkednek velem.
Az apám nem a vér szerinti apám, de ő nevelt fel kiskoromtól fogva. Mindig nagyon szigorú volt velem, sokszor megvert, megalázott. Sosem mondhattam ellent neki semmiben. Így egy elnyomott ember lett belőlem, szociális fóbiával.
Az anyám szeretett ugyan, de apu sokkal fontosabb volt neki, így inkább a verések alkalmával úgy csinált, mintha semmi sem történt volna. Utólag mindig elbagatellizálta ezeket, sőt viccet csinált belőlük.
És ez most is így van. Őket okolom azért, hogy most az életben nem tudok boldogulni, mert hiába vagyok okos és tehetséges, az emberekkel nem tudok bánni, mindenki utál engem, mindenkinek ellenszenves vagyok. Én pedig félek az emberektől, nem szeretek köztük lenni, nem szeretek emberekkel foglalkozni. Soha sehol nem tudok beilleszkedni, nem tudok az emberekkel miről beszélni, mindig én vagyok a kívülálló, a magányos farkas.
A szüleim közben meg vannak róla győződve, hogy ők tökéletesek, mindent kiválóan csináltak.
Amitől most kikészültem, hogy otthon voltam húsvétkor, és amikor szóba kerültek ezek a dolgok, az anyám simán letagadta, hogy bántottak volna engem, megint viccet csinált az egészből, meghazudtolt, sőt amikor mondtam neki, hogy mennyire fájt, amikor annak idején apám rendszeresen elszíjalt, vagy pofon vágott, vagy a fülemet tépte és rángatta, akkor erre az volt a reakciója, hogy "miért nem szóltam, hogy fáj". Jó vicc... És volt képe azt állítani, hogy ez max. 3 alkalommal történt meg, holott rengetegszer megtörtént.
Már tök régen voltam otthon, de most sem volt egyetlen kedves szavuk sem. Apám minden mondatomba belekötött, mindenben én voltam a hülye.
Anyám beszólása után azonnal eljöttem onnan, de azóta is teljesen ki vagyok készülve, pedig már eltelt egy nap és én sosem szoktam ilyen sokáig keseregni, de most teljesen kikészítettek. Azóta legszívesebben folyamatosan sírnék és fáj a szívem (nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen fájdalmaim vannak).
Nem tudom, mit csináljak. Annyira fáj ez az egész.
Szerintetek van értelme annak, hogy felkeressek egy pszichiátert? Van valaki, aki képes volt valahogy túljutni ezeken a dolgokon, kicsit meggyógyulni? Bele lehet ebbe törődni, hogy a szülei nem szeretik az embert? Én nem tudok :(
Sajnos már a normális hétköznapi életvitelemre is rányomja ez a bélyegét. A férjem vigasztal és mellettem áll, nem akarom, hogy állandóan a depressziós pofámat kelljen néznie, de saját magamon nem tudok már segíteni.
Köszönök minden ötletet, és köszönöm, hogy elolvastad!
34N
válasza:" mindenki utál engem, mindenkinek ellenszenves vagyok"
Jó eséllyel ezt csak te gondolod így, mert nem kaptál szeretetet gyermekkorodban, és az a kép alakult ki benned, hogy ezért te vagy a hibás, mert nem vagy szerethető.
válasza:" mindenki utál engem, mindenkinek ellenszenves vagyok"
Jó eséllyel ezt csak te gondolod így, mert nem kaptál szeretetet gyermekkorodban, és az a kép alakult ki benned, hogy ezért te vagy a hibás, mert nem vagy szerethető. Nézz meg egy "apuci pici hercegnőjét" ,meg sem fordul a fejében, hogy őt bárki elutasítaná. Van egyszerető
válasza:" mindenki utál engem, mindenkinek ellenszenves vagyok"
Jó eséllyel ezt csak te gondolod így, mert nem kaptál szeretetet gyermekkorodban, és az a kép alakult ki benned, hogy ezért te vagy a hibás, mert nem vagy szerethető. Nézz meg egy "apuci pici hercegnőjét" ,meg sem fordul a fejében, hogy őt bárki elutasítaná. Van egyszerető férjed, ez nagyon jó, az ő visszajelzéseinek higgy, ne a szüleidnek. Ha ilyen hatással vannak rád, talán nem is kellene velük kapcsolatot tartani. Lehúznsk, mérgeznek, van neked erre szükséged?
válasza:
válasza:Ez nem pszichiáterre tartozó gond, mert nem elmebetegség. Ilyennel pszichológusok foglalkoznak, de attól tartok, hogy saját magadtól is képes vagy feldolgozni a múltat ugyanannyi idő alatt. Szerezz be pár ilyen témájú ismeretterjesztő szakkönyvet és lassanként rájössz az emberi viselkedés bonyolultságára. Nyugodtan hanyagold el a szüleidet, nekik nincs szükségük rád, sem neked őrájuk. Koncentrálj inkább a saját családodra. Nagyon sok ember van, akiben nincsen meg az utód felneveléséhez szükséges ösztönös szeretet, ráérzés, beleérző képesség. Az is lehet, hogy ezek az emberek pontosan ilyen családból származnak, tehát nem volt kitől eltanulni a gyerekkel való törődést, viselkedést. Én is ismerek olyan, most már nagymama korú nőt, aki sem a saját gyerekeivel, most pedig az unokáival sem törődik, csak saját magával.
Benned nyilván egy enyhe szociális fóbia alakult ki, nagyon vágynál az emberi szeretetre, de negatív emlékekkel a háttérben nem vagy kellően nyitott és folyamatosan feszült vagy, mert a csalódástól és visszautasítástól félsz. Nyugodj meg. Az emberek jelentős része "fél" a másiktól, azért mutatkozik ellenségesnek. Az ilyen embereket meg lehet nyugtatni egy megfelelően elhelyezett dicsérettel, simogatással, kedveskedéssel, segítőkészséggel. Csak nem szabad túlzásba esni, ami a szeretet hiányában felnőtt embereknél sajnos gyakran előfordul (nem találják meg a határt).
válasza:Azt az egyet mondd meg, hogy miért mész el hozzájuk? Minden kapcsolatot megszakítani!!! Mindent! Egyáltalán nem tudomást venni róluk, soha többet! Nincsenek! Te meg éld az életedet!
Az, hogy nem tudsz boldogulni, mindenki utál, mindenkinek ellenszenves vagy, egészen biztos, hogy nem igaz! Egészen biztos! Felejtsd el ezt a kiindulást, beszélgess az emberekkel, figyelj rájuk, esetenként tegyél szívességet, mosolyogj - és vissza fogod kapni! Igen, menjél el NEM PSZICHIÁTERHEZ, SEMMIKÉPPEN SE!!!, hanem pszichológushoz, nagyon nem mindegy, messze nem ugyanaz a kettő!!!! A férjed szeret - ez a legfontosabb! Negatív embereket kirakni az életedből, ugyanis csak egy van belőle, és irány a pozitív!
válasza: válasza:Először is meg kellene szakítanod minden kapcsolatot ezekkel az emberekkel (már rég kellett volna, de jobb később, mint soha). Világos határokat kell húzni: ha nem bánnak veled tisztelettel, akkor nem fognak látni. Persze ehhez tartanod is kell magad. Aki a kérdező életkorán akadt fenn, annak valószínűleg nem volt még feldolgozatlan traumája. Az ilyesmit éveken keresztül magában tudja cipelni az ember.
Igen, érdemes felkeresni egy szakembert, ha egyedül nem boldogulsz, de az első lépés az, hogy meg kell húznod a határokat anyáddal és a mostohaapáddal kapcsolatban.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!