Hogyan tudnám feldolgozni, hogy nem szeretnek a szüleim?

Tudom, hogy itt sokan vannak olyanok, akiket a szülei bántanak, nem szeretnek.

Azt látom, hogy mások sokkal jobban viselik ezt az egészet. Engem teljesen kikészít, és most eljutottam a mélypontra, annyira fáj az, ahogy a szüleim viselkednek velem.

Az apám nem a vér szerinti apám, de ő nevelt fel kiskoromtól fogva. Mindig nagyon szigorú volt velem, sokszor megvert, megalázott. Sosem mondhattam ellent neki semmiben. Így egy elnyomott ember lett belőlem, szociális fóbiával.

Az anyám szeretett ugyan, de apu sokkal fontosabb volt neki, így inkább a verések alkalmával úgy csinált, mintha semmi sem történt volna. Utólag mindig elbagatellizálta ezeket, sőt viccet csinált belőlük.

És ez most is így van. Őket okolom azért, hogy most az életben nem tudok boldogulni, mert hiába vagyok okos és tehetséges, az emberekkel nem tudok bánni, mindenki utál engem, mindenkinek ellenszenves vagyok. Én pedig félek az emberektől, nem szeretek köztük lenni, nem szeretek emberekkel foglalkozni. Soha sehol nem tudok beilleszkedni, nem tudok az emberekkel miről beszélni, mindig én vagyok a kívülálló, a magányos farkas.

A szüleim közben meg vannak róla győződve, hogy ők tökéletesek, mindent kiválóan csináltak.

Amitől most kikészültem, hogy otthon voltam húsvétkor, és amikor szóba kerültek ezek a dolgok, az anyám simán letagadta, hogy bántottak volna engem, megint viccet csinált az egészből, meghazudtolt, sőt amikor mondtam neki, hogy mennyire fájt, amikor annak idején apám rendszeresen elszíjalt, vagy pofon vágott, vagy a fülemet tépte és rángatta, akkor erre az volt a reakciója, hogy "miért nem szóltam, hogy fáj". Jó vicc... És volt képe azt állítani, hogy ez max. 3 alkalommal történt meg, holott rengetegszer megtörtént.

Már tök régen voltam otthon, de most sem volt egyetlen kedves szavuk sem. Apám minden mondatomba belekötött, mindenben én voltam a hülye.

Anyám beszólása után azonnal eljöttem onnan, de azóta is teljesen ki vagyok készülve, pedig már eltelt egy nap és én sosem szoktam ilyen sokáig keseregni, de most teljesen kikészítettek. Azóta legszívesebben folyamatosan sírnék és fáj a szívem (nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen fájdalmaim vannak).

Nem tudom, mit csináljak. Annyira fáj ez az egész.

Szerintetek van értelme annak, hogy felkeressek egy pszichiátert? Van valaki, aki képes volt valahogy túljutni ezeken a dolgokon, kicsit meggyógyulni? Bele lehet ebbe törődni, hogy a szülei nem szeretik az embert? Én nem tudok :(

Sajnos már a normális hétköznapi életvitelemre is rányomja ez a bélyegét. A férjem vigasztal és mellettem áll, nem akarom, hogy állandóan a depressziós pofámat kelljen néznie, de saját magamon nem tudok már segíteni.

Köszönök minden ötletet, és köszönöm, hogy elolvastad!

34N