Szerintetek baj, ha a szüleim "nem tudják, hogy ki vagyok"?

16 éves lány vagyok, rajzolok (elég jól) és írok (verseket, történeteket).

Erős, idegennyelvű gimibe járok, kevés tanulással 4-5 vagyok mindenből, általánosban kitűnő voltam.

Nyári szünetben a családi vállalkozásban dolgozok.

Nincs még barátom, időben érek haza, nem piálok, cigizek, füvezek, drogozok.

Nővéreim 8-10 évvel idősebbek nálam, tehát valamilyen értelemben "egyke" és "többanyás" vagyok.

Kiskorom óta érdekelnek az állatok, általában velük vagy egyedül játszottam, nem voltak úgy igazi-igazi barátaim, kivéve most, középsuliban.

Régen szívesen mutogattam anyáéknak a rajzaimat, de őket nem igazán érdekelte, talán ezért, talán másért egyre inkább eltejtettem ezt az oldalam.

(Amikor megnyertem egy rajzversenyt, akkor azt akkor mondtam nekik, mikor kijött postán a nyeremény, mert azt már nen tudtam eltitkolni...)

A szobámban nem teszem ki őket, talán 1 barátomnak mutatom meg őket (mert ő érdeklődik ezek iránt). Szinte szégyellem a munkáimat, ha rámnyitnak rajzolás közben, rögtön megpróbálom elrejteni valahogy. Tudják, hogy jó kézügyességem van-e téren (az életben, amúgy mindent kiöntök, hanyagul végzek), de amúgy sosem kérdezték mit csinálok, vagy ilyesmi.

Arról szerintem fogalmuk sincs, hogy írok egy történetet és verseket is.

Fantasy műfajba sorolnám, tehát márcsak ezért is kizáró ok, hogy egyáltalán tudjanak róla.

Nemrég elkészültem egy művel, amit odaadtam az irodalomtanáromnak, hogy mondjon róla hideget-meleget, mert érdekel, hogy milyen lett, hozzáértő, valamennyire objektív szemmel. Általa több tanár érdeklődését felkeltette, akik most is olvassák éppen, jó véleménnyel vannak róla. Ez nekem nagyon jól esik, szívesen elmondanám a szüleimnek, hogy elismerést kapott valami, amit én csináltam, de ugyanakkor tudom, hogy alig jönne rá reakció.

Mikor nővérem hazajön a munkából, elbeszélnek vele egy fél órát a munkahelyi dolgokról, érdekli őket, viszont én nem tudok velük a suliról beszélni.

Elmondom, hogy kaptam négy ötöst, és körülbelül egy fejbólintással nyugtázzak, a négyesre már húzzák a szájukat, hogy miért nem ötös, a hármas ritka, de az már a régen rossz kategória...

Nem miattuk, magamért tanulok, de rosszul esik, hogy nem dicsérnek meg, akkor is, ha nálunk ez alap, hogy jól teljesítek az iskolában.

Közömbösek, hazajövök, eszek, pár szót váltunk, aztán felmegyek a szobámba "alkotni" vagy valami mással lekötni magam. Ha ez nem tart éjjelig, este lejövök tévézni, hogy együtt legyünk, de akkor sem esik szó rólam, a suliról.

Néha kérdeznek, nem sokat válaszolok, és ennyiben ki is merül az érdeklődés.

Kétes érzéseim vannak, mert szívesen megosztanám velük az örömöm, mert igazándiból ezt csak azzal az egy emberrel tudom, vele pedig nem is mély a barátságom (vannak más barátaim is). De közben pedig szégyellem ezt a másságot, különcséget, hogy nem vagyok "átlaggyerek". Nem vagyok csinibaba, állandóan azzal jönnek, hogy nem vagyok nőies, a szobám sem lányszoba, hanem egy ilyen "különccé".

Úgy érzem ez rossz...

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, de szeretném, ha ezeknek tudatában olyan válaszok érkeznének, amelyek valóban segítenek, higy mit tegyek. Jól van ez így, vagy "coming out"-oljak, és azt is hogyan...