Szerintetek baj, ha a szüleim "nem tudják, hogy ki vagyok"?
16 éves lány vagyok, rajzolok (elég jól) és írok (verseket, történeteket).
Erős, idegennyelvű gimibe járok, kevés tanulással 4-5 vagyok mindenből, általánosban kitűnő voltam.
Nyári szünetben a családi vállalkozásban dolgozok.
Nincs még barátom, időben érek haza, nem piálok, cigizek, füvezek, drogozok.
Nővéreim 8-10 évvel idősebbek nálam, tehát valamilyen értelemben "egyke" és "többanyás" vagyok.
Kiskorom óta érdekelnek az állatok, általában velük vagy egyedül játszottam, nem voltak úgy igazi-igazi barátaim, kivéve most, középsuliban.
Régen szívesen mutogattam anyáéknak a rajzaimat, de őket nem igazán érdekelte, talán ezért, talán másért egyre inkább eltejtettem ezt az oldalam.
(Amikor megnyertem egy rajzversenyt, akkor azt akkor mondtam nekik, mikor kijött postán a nyeremény, mert azt már nen tudtam eltitkolni...)
A szobámban nem teszem ki őket, talán 1 barátomnak mutatom meg őket (mert ő érdeklődik ezek iránt). Szinte szégyellem a munkáimat, ha rámnyitnak rajzolás közben, rögtön megpróbálom elrejteni valahogy. Tudják, hogy jó kézügyességem van-e téren (az életben, amúgy mindent kiöntök, hanyagul végzek), de amúgy sosem kérdezték mit csinálok, vagy ilyesmi.
Arról szerintem fogalmuk sincs, hogy írok egy történetet és verseket is.
Fantasy műfajba sorolnám, tehát márcsak ezért is kizáró ok, hogy egyáltalán tudjanak róla.
Nemrég elkészültem egy művel, amit odaadtam az irodalomtanáromnak, hogy mondjon róla hideget-meleget, mert érdekel, hogy milyen lett, hozzáértő, valamennyire objektív szemmel. Általa több tanár érdeklődését felkeltette, akik most is olvassák éppen, jó véleménnyel vannak róla. Ez nekem nagyon jól esik, szívesen elmondanám a szüleimnek, hogy elismerést kapott valami, amit én csináltam, de ugyanakkor tudom, hogy alig jönne rá reakció.
Mikor nővérem hazajön a munkából, elbeszélnek vele egy fél órát a munkahelyi dolgokról, érdekli őket, viszont én nem tudok velük a suliról beszélni.
Elmondom, hogy kaptam négy ötöst, és körülbelül egy fejbólintással nyugtázzak, a négyesre már húzzák a szájukat, hogy miért nem ötös, a hármas ritka, de az már a régen rossz kategória...
Nem miattuk, magamért tanulok, de rosszul esik, hogy nem dicsérnek meg, akkor is, ha nálunk ez alap, hogy jól teljesítek az iskolában.
Közömbösek, hazajövök, eszek, pár szót váltunk, aztán felmegyek a szobámba "alkotni" vagy valami mással lekötni magam. Ha ez nem tart éjjelig, este lejövök tévézni, hogy együtt legyünk, de akkor sem esik szó rólam, a suliról.
Néha kérdeznek, nem sokat válaszolok, és ennyiben ki is merül az érdeklődés.
Kétes érzéseim vannak, mert szívesen megosztanám velük az örömöm, mert igazándiból ezt csak azzal az egy emberrel tudom, vele pedig nem is mély a barátságom (vannak más barátaim is). De közben pedig szégyellem ezt a másságot, különcséget, hogy nem vagyok "átlaggyerek". Nem vagyok csinibaba, állandóan azzal jönnek, hogy nem vagyok nőies, a szobám sem lányszoba, hanem egy ilyen "különccé".
Úgy érzem ez rossz...
Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, de szeretném, ha ezeknek tudatában olyan válaszok érkeznének, amelyek valóban segítenek, higy mit tegyek. Jól van ez így, vagy "coming out"-oljak, és azt is hogyan...
"De közben pedig szégyellem ezt a másságot, különcséget, hogy nem vagyok "átlaggyerek".
De.
Az vagy.
Átlagos.
válasza: válasza:
válasza:Nem akarlak elkeseríteni, esküszöm, hogy nem, de őszinte véleményt kértél. Elég intelligensnek tűnsz, szépen fogalmazol, látszik, hogy érdekel az irodalom. De nem vagy különc. Mert ezen a világon mindenki különleges a maga módján. De, hogy megértsd: a volt osztályomban levő lányok 50%-a ilyen "különc,, rajzolással, és írással foglalkozó tini lány volt, aki magában üldögél a sarokban. Majd akkor leszel felnőtt ,ha megérted: minden ember különleges!
21/N
válasza:Nézd, én is, barátnőim, ismerőseim jelentős része a te korodban mindenféle kreatív, művészeti ágat űzött valamilyen szinten. Legtöbben többet is. Ez teljesen átlagos.
Én pl. írtam, festettem, zenéltem. Az utobbi maradt meg felnőtt koromra.
Miért, mi a frászt kéne ahhoz csinálnia, hogy különcnek tartsátok? Fültágítóval járnia és doom metált hallgatnia egy sátánista pinceklubban? Az egyéniségéhez illő energiaitalt választania?
Akinek manapság már van egy valamennyi érzelmi intelligenciája (ami a fogalmazás- és szemléletmódjából egyértelműen kiderül), már szinte különcnek számít. Nem beszélve arról, hogy ilyen mértékű alkotói kedv dúl benne, és tele van tetterővel, és nem kifogásokkal. Ha az ilyen ember lenne az átlag, ahogyan állítjátok, ez már egy utópia lenne.
Egyébként a kérdésre válaszolva, szerintem nem kell coming outolnod, mert igazából ezt nem lehet normálisan kommunikálni feléjük. Keress, kutass, légy nyitott és lásd kalandnak ezt a kutatást, és előbb-utóbb megtalálod a válaszaidat és a társaságodat. Én megtettem azt, amit te is. Többször is publikáltam, de senki sem látta túl nagy dolognak. Feleslegesnek éreztem volna szóvá tenni. Mindenki el van merülve az idült, több évtizednyi szorongásában és önelfelejtési mechanizmusaiban. Óhatatlanul is számonkérésnek hangzana, hidd el! Találsz majd rokonlelkeket.
Köszönöm mindenkinek, aki eddig írt.
Én sem használnám magamra a különc jelzőt, nem is szerettem, amikor egy barátom mondogatta ezt. Nem is ezt a szót használta, de a szinonímája volt. Végül igazat adtam neki, mert oké, hogy sok mindenki rajzol, kipróbálja magát ebben-abban, de nagyképüsködés nélkü állítom, hogy én nem ezen a szinten vagyok. Nem csak látok valamit a pinteresten, hogy hú de jó és megcsinálom. Nekem ennél mélyebbről jönnek a dolgok.
Meg a stílusom (beszéd, viselkedés, öltözkodés, szoba) sem egy a sok közül, nem feltétlen testesítek meg egy embertípust. (Illetve igen, de nem a nagyobbik hányadából.)
Mindegy, nem az volt a kérdés, hogy az vagyok-e, teljesen lényegtelen.
Azt szeretném tudni, hogy érdemes-e a szüleim orra alá tolni, vagy az rendben van, ha elrejtem előlük ezt az oldalam, annak ellenére, hogy néha igényelném, hogy jobban ismerjenek.
4-esnek még hozzáfűzném, hogy igen érdekes osztály lehetettek.
Én nem ilyen vagyok, suliban egyáltalán.
Firkálok a padra, van füzetem is, ha nagyon borzalmas az óra, de alapvetően egy hangos, központban mozgó, aktív, pörgő, ami a szívén az a száján típusú ember vagyok, csak a közvetlen környezeten tudja, hogy itt "művészekedek". Talán a többiek is, de soha nem vertem nagy dobray hogy jajj én a művész. Mert nem, nem tartom magam elvontnak. Hál' Istennek, van más is akiről elterjedt, hogy szintén jó a kézügyessége, ezért a rajzos munkákat mimsig ő kapja, ő a rajzos. És én ennek mérhetetlenül örülök, hogy hozzám nem kapcsolják a rajzolást, vagy az írást.
válasza:kis szívem minden kamasz azt hiszi, hogy ő feltűnően öltözködik/él/felnőttes a viselkedése a korosztályához képest. Ez részben igaz is felnőttesebb vagy hozzájuk képest,de idővel ők beérnek,te pedig ezen a szinten maradsz..
Amúgy gyerek vagy, mert ha nem érdeklődnek a dolgaid iránt(ergó nem is akadályoznak meg benne) , akkor minek titkolózni? Hol lennél felnőttes, ha rejtegetsz olyan bagatel dolgokat, mint egy rajz? Nem vagy nagy szám, kamaszként én is írtam verseket, akkor azt hittem fúú de jó vagyok, most visszaolvasva már gáz :D
Szóval nem vagy más csak szimpla feltűnési viszketegségben szenvedő kamasz, aki a titkolózástól úgy érzi valami különlegeset kreál.
Őszintén szüleid nem művészlelkek így ők csak nyugtázzák, hogy te ezt csinálod és nem is ellenzik a dolgot. De egy ennyire elvont gyerekkel nekem sem lenne kedvem beszélgetni, mert beszéd közben látnám ahogy kiül az arcára, hogy valami máson agyal és frusztrálna, így egyszerűbb az a megoldás amit a szüleid csinálnak. Hagynak élni és amíg nincs baj nem foglalkoznak vele.
válasza:Őszintén szólva meg tudlak érteni.
Én 25 éves létemre még mindig rajzolok, a végzettségem is ehhez kapcsolódik (csak sajnos most már reklámgrafikusként még éhenhalni is drága mulatság...). 8 éve vagyok együtt a párommal, 5 éve élünk egy lakásban. Ő értékeli a munkáimat, ahogy a szüleim is, akiket imádok. Nagyon közeli barátaim nekem sem voltak soha, nem éreztem szükségét hogy még több embert fárasszak a hülyeségeimmel. :D
De sosem titkoltam a rajzaimat. Te se tedd. Ha nem művészlelkek a szüleid, sebaj, valamit biztos hozzá tudnak szólni a munkáidhoz. Nincs bennük semmi szégyellnivaló, ahogy egyik művészeti ágban sem. Pláne ne takargatsd az eredményeidet! Légy büszke magadra, dicsekedj nekik, hiszen van mire.
A rajzolást ne hagyd abba soha. Ez egy olyan képesség, amit igazán csak az értékel, akinek van. :)
Kitartást!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!