Miért a lánygyerektől várnak el mindent a családtagok?

A cikkben lévő szülői felfogás szerencsére eléggé elavult, és kopik kifelé a társadalomból.

Szintén jóval fiatalabb vagyok, konkrétan 24 éves. Az én családomban meg nincs ez jelen, és szerencsére a környezetemben sem nagyon. Az anyósjelöltemnek hasonló a felfogása, de vele két évvel ezelőtt megszakítottam a kapcsolatot. Ezért mondom, hogy kihalófélben van ez a nézet, nálatok sajnos megmaradt, de ezek szerint te már nem viszed majd tovább.

"A mi családunkban engem, mint egyetlen lányt mindig jobban védelmeztek és jobban támogattak, mint a fiúkat. " Ritka szerencsés vagy, a lányok a legtöbb család szemében csak arra vannak hogy kiszolgálják a fiúkat, onnantól kuss a nevük.

Igazából csak addig van ez így, ameddig le nem építed a családtagjaidat. Nálunk nincsenek fiúk a közeli családban, úgyhogy legidősebb lányként nálam fel sem merült, hogy nem tanulok tovább, csak a kitűnő átlag az elfogadható, ha már mondjuk kapok egy hármast, akkor inkább menjek el k#rvának... Emellett apám természetesnek vette, hogy lányként a szobám mindig legyen kitakarítva, suli után vagy hétvégén magamtól, kötelességtudóan álljak neki takarítani, mosogatni, főzni, majd a szabadidőmben írjam meg a házit és tanuljak. 16-17 évesen tetszett egy fiú, a szüleim pánikrohamot kaptak a dologtól és nem engedtek találkozni vele, mert akkor hogy fogok tanulni... Az lett a vége a dolognak, hogy érettségi után elköltöztem az ország másik felébe koliba, pár hetente járok haza. Nehéz szakon tanulok, amit én választottam, nem engedtem, hogy bárki is beleszóljon az én jövőmbe. A szüleim azt várták, hogy majd egyetemen is csak ötöseim lesznek, az első néhány rosszabb jegy óta nem beszélek nekik az eredményeimről, csak annyit mondok, hogy "sikerült a vizsga". A családom már elkönyvelte, hogy örökre egyedül maradok, mert 20 éves egyetemistaként nem érzem úgy, hogy ha most nem lesz barátom, akkor már esélyem sem lesz a dologra soha. Nyilván elvárás volt, hogy egyetem után, munka előtt/mellett szülöm majd az unokákat, mert milyen nő az, akinek nincs gyereke, de már erről is lemondtak így, hogy "aggszűz"(lol) lettem. Nem várok támogatást a családomtól, a saját dolgaimat elintézem egyedül, igazából inkább vagyok egyedül, mint egy olyan környezetben, ahol mindenki azon van, hogy lelki beteggé tegyen a teljesíthetetlen elvárásaival. Próbáltam megbeszélni velük a dolgokat, de el kell fogadni, hogy nem mindenkivel lehet emberi módra beszélgetni, van, hogy csak az a megoldás marad, hogy eltávolodsz tőlük és feladod a támogatásukat azért, hogy úgy élj, ahogy neked tetszik.