Érzelmi analfabéta családokban, vagy az ilyen családtagok hogyan oldják meg, vagy hogyan reagálnak a konfliktusokra?

Azért tudok válaszolni a kérdésedre, mert én is átélem ezt. Bár elváltak a szüleim és korkülönbség is van rendesen, ez mit sem javít a helyzeten, hogy érzelmileg hát hogy is mondjam, nem túl gazdag a repertoár. Nyilván az ilyen az generációs örökség: az ő szüleik még ingerszegényebben nevelték a szüleinket. Egy kicsi mindig pluszt tudunk adni, ha felismerjük ezt a tényt. Illetve képezzük magunk érzelmileg és akkor náluk jobban csinálhatjuk.

Miért van ez, ha nem azért, hogy tanuljunk belőle, és jobb emberekké váljunk?

Ilyen körülmények közt semmi gond nincs azzal, ha 'nem tudsz velük mit kezdeni'. Akkor beszélgess olyan témákról velük, ami megkerülhetetlen, kapcsolódj az ő szintjükön, pl. hogy vannak, mit csinálnak, tudsz-e segíteni valamiben.

Ha mostanában kezdesz megváltozni, akkor jó úton jársz. Normális, hogy már nem tudsz mit kezdeni az ő hozzáállásukkal. Engedd el.

Igazából értelmes választ nem tudok erre mondani, mert nálunk is ilyesmi van. Ez az összeveszünk, mindenki elvonul... aztán másnap mintha mi sem történt volna. Hát ez nálam nem szokott bejönni, mert én akkor tartok "haragot", ha úgy érzem, jogtalanul bántanak, akkor meg nekem olaj is a tűzre az, hogy bocsánatot kérni luxus, de jópofizni azt jön.

Ill. az én részemről az, hogy sajnos a szüleim rászoktattak arra, hogyha bajom van, akkor sírva meg ordítva kommunikáljam le, mert folyamatosan az volt kicsi koromban, hogyha nem sírva és ordítva, esetleg törve-zúzva mondtam meg nekik a bajomat, akkor leszarták magasról vagy kiröhögték. Így most már nem is tudok higgadtan vitázni velük, mert ez belém lett kódolva, hogy máshogy úgysem figyelnek oda. Plusz amiért vertek sokat, én is csapkodom...

egyrészt ezért nem is tervezek gyereket, mert nem akarom visszaadni ezeket...

Huh, ezek szerint én is az vagyok :D

Igazából így lettem nevelve: nekem nem lehet bajom, ha valamiért sírva fakadtam, akkor megvertek, hogy legyen is rá okom. A szidást szó nélkül kell hallgatni, beletörődve mindenbe, 10 perc múlva már madáscsicsergős hangulatuk van és olyan, mintha nem is véresre vertek volna...

Velük egyébként felesleges "megbeszélni" a dolgokat nyugisan, leülve: ha nem róluk van szó, akkor röhögnek és elmesélik az egész családnak nevetve, hogy milyen hisztis vagyok. Egyébként én már nem találkozom velük, öljék meg egymást.

Barátommal néz ki érdekesen, bár nem szoktunk vitázni, de 1-2 hétig rágódok valamin, majd kibököm és akkor normálisan megbeszéljük. Neki furán szokott kijönni, hogy egyszer csak megbökdösöm és belevágok egy problémába, de az évek során hozzászokott :)