Mi lehet az oka magyarázata a vádaskodásainak?

Nekem van olyan ismerősöm, aki azért békétlenkedik a szüleivel, mert mindent megadtak neki és ezért szerinte nem tanult meg küzdeni. Ameddig nem írod le, hogy mi a baja a csajnak, addig nem érdemes itt irkálni.

Nem mindegy, hogy az apja molesztálta, vagy elkényeztették és a széltől is óvták.

Te ki vagy a történetben? Valamelyik szülő?

Konkrétan mit szokott a szemükre hányni? Miben hibáztatja őket pontosan?

Így nem tudunk tanácsot adni, hogy nem írsz konkrétumokat. Ez a 27 éves nő egyébként a szüleivel él?

Mondjuk mint nálunk?

- egész életemben senki szar alak voltam

- "te úgysem vagy képes rá", "béna vagy", "el fogod szúrni"

- "fel sem fognak venni egy egyetemre sem"

- "Miért csak négyesre államvizsgáztál? Látod, megmondtam, hogy buta vagy"

- "igazán lefogyhatnál, én 55 kilósan szültem a fiaimat" (voltam akkor 60 kiló a 169 cm-hez)

- "úgysem téged vlasztanak külföldre, ahhoz túl képzetlen vagy"...

Na, ezek után én sem akarom látni a családomat, és rhadt szr volt egész fiatalkoromban ilyen és ehhez hasonló "okosságokat" hallgatni.

Elköltöztem 1000km-re és persze akkor is én voltam a hálátlan, hogy "otthagyom őket".

Ezek után mit várnak, hogy majd komolyan a nyakukba borulok, jaj de szuper családom voltatok?!

Örülök, hogy minél kevesebbet kell látnom őket.

Amúgy meg minden két emberen múlik. Én akarhattam bármit megbeszélni otthon, én voltam a "gyerek, akinek kss a neve", és pont.

Ilyen emberekkel nem is éri meg foglalkozni, mert érdemben NEM lehet velük kommunikálni, de cserébe jól tönkre teszed magad közben.

Szerintem nagyon hasonló a lány esete az enyémhez. Nagy nyomás alatt telt a gyermekkorom, nem volt elég, hogy az iskolában minden áldott nap megaláztak az osztálytársaim, de még otthon is megkaptam, hogy nem csinálok semmit, semmire sem fogom vinni az életben, abszolút nem vagyok önálló, stb. Egyetemen is ment a szentbeszéd, hogy sosem fogok lediplomázni (csakhogy azóta érdekes módon hozzám került egy diploma, mégpedig 4-es eredménnyel programtervező informatikus végzettséggel), totál reménytelen eset vagyok, miegymás.

Haragszom rájuk, mert pont akkor tudták belém döfni a kést, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a támogatásukra, bátorításukra, de sokkal inkább az bánt, hogy soha nem lesz már nekem boldog gyermekkorom. Akarom mondani, hogy azt az időt, amit a szüleim és mások elvettek tőlem, soha nem fogom visszakapni már. Igaz, hétvégente hazajárok (60km-rel arrébb lakom egy albérletben), de nem a szüleim miatt megyek haza, hanem a szobám miatt.

Én is vádaskodom emiatt, kőkeményen szóvá is tettem, hogy ez nekem milyen rosszul esett, illetve hogy a mai napig akkora hatása van rám, hogy például lányoknál sem kezdeményeztem soha sem, hiszen kinek kellene egy akkora szerencsétlenség, mint amilyen én vagyok - ami tudom jól, hogy nem igaz, mert a saját lábamon állok, elfogadható (jónak túlzás) életet építettem fel magamnak, stabil munkahelyem van. Megnyugtató választ kaptam: "Tudjuk. Ezen akarsz egész életedben lovagolni? Felejtsd már el és lépj tovább, hiszen megcsináltad, nem?!". ありがとう, mintha az olyan egyszerű lenne.

24/F