Hány éves korodban érezted azt, hogy a többi családtag felnőtt emberként gondol rád?

Ezek mind igazak már, mégsem érzem, hogy annak gondolnak. Sokszor ezek mellett is kioktatnak, jönnek az okos tanácsokkal ( nagymamám) amivel a mai világban már nem megyek semmire, de nyüstöl vele egész nap. Ha társaságban vagyunk (pl apósommal) és nem olyat mondok, ami apumnak tetszik, akkor simán mondja, hogy hallgassak már, honnan tudhatnám én? Ezt így más emberek előtt. Amíg így viselkednek én nem fogom úgy érezni, hogy felnőttnek gondolnak!

23 éves vagyok.

28 vagyok és még mindig gyerekként kezelnek.

Apám nem (ő szimplán leszar), de még az unokanővérem is dedósnak gondol sokszor.

Unokabátyáim az egyetlenek, akik észrevették, hogy jééé, felnőttem.

Én kb. 21 évesen már felnőtt voltam, dolgoztam és elköltöztem, mert egy kalap szar volt a mostohaanyámnál az élet és inkább leléptem. Ellátom magam azóta, jó, már a kedvesemmel élek külföldön, de ha hazamegyek még mindig úgy viselkednek velem, mintha 10 éves lennék.

Irritál, zavar és nem is szívesen járok "haza".

Anyám, és az ő oldala részéről olyan 19-20 évesen. 19 évesen költöztem el otthonról (munka miatt másik városba), 20 és fél éves voltam, amikor az első gyerekem megszületett. Más kérdés, hogy még most, 30 évesen is felhív néha anyám, hogy "tudod ugye, hogy holnap ünnepnap és nem lesz nyitva semmi?", de ebben nem érzem azt, hogy gyerekként kezel, csak tudja, hogy feledékeny vagyok kicsit :D De amúgy tudja, látja, hogy több, mint tíz éve egyedül intézem a dolgaimat, megoldom az életemet, úgyhogy onnantól kezdve felnőttként kezel, illetve az anyai nagyszüleim is, pedig ők eléggé felelőtlennek tartottak tiniként.

Apám viszont a mai napig félig gyerekként, félig felnőttként kezel, ami sokszor nagyon ki tud akasztani. Azt például elvárja, hogy fazsa ajándékot rittyentsek nem is rokonaim gyerekeinek, viszont amikor egy ismerősétől kaptam egy nekik már nem kellő, útban lévő íróasztalt, akkor képes volt felhívni, hogy megköszöntem-e. (nyilván igen)

Apai nagymamám meg volt, hogy megkért, hogy a nevében vegyek ajándékot az unokáknak karácsonyra, odaadta a pénzt, és hozzátette ilyen dorgáló hangon, hogy "de nemám másra költeni". Mintha tinilány lennék, aki elkölti cigire meg rucikra, vagy nem is tudom, mire gondolt.

Szóval apám oldaláról sokszor érzem azt, hogy lehetek akárhányéves, sosem fognak teljesen felnőttként kezelni.

Szerintem rám soha nem fognak felnőttként gondolni. Egyedül apum volt hajlandó koromnak megfelelően kezelni (még melltartót venni is eljött velem meg megtanított borotvát használni, mikor már szükségem volt ilyenekre, anyum meg még 16 éves koromban is sokszor kiakadt, hogy minek szőrtelenítem a lábam, pedig ez inkább fordítva szokott lenni). Mióta apum meghalt az apai ággal nem tartjuk a kapcsolatot, anyum családja meg egyformán gondolkozik, még mindig úgy beszélnek velem, mint egy 10 évessel, pedig már 21 éves menyasszony vagyok, középsuli után költöztem külön, de még mindig nem kezelnek felnőttként.

Anyum egyszer megtudta, hogy át akartam menni párom elé a szomszéd városba, mikor már külön éltünk és felhívott telefonon megtiltani, hogy este 5 után ő nem enged el engem (a saját otthonomból) és jó nagy vita lett belőle, mikor megtudta, hogy én máskor is mentem már el, csak nem kéreckedtem el tőle. Még nagynéném is felhívott külön, hogy fogadjak már szót anyának és maradjak otthon...komolyan nevetséges volt az egész és nem fogták fel, hogy nem azért "titkoltam" el, hogy el szoktam menni "ilyen későn", mert félek, hogy leszidnak, hanem mert meg sem fordult a fejemben, hogy ezt nekem a 200 km-re élő családomnak be kéne jelenteni, sőt engedélyt kérni 20 éves önálló nőként.

Tavaly karácsonykor akkora cirkuszt rendezett, amiért nem mentem haza szentestére, hogy fhuu. Szerinte mi gyerekek vagyunk és a gyerekeknek ilyenkor a családdal a helye, nekem párom nem a családom és attól, mert az ő apukája megengedi, hogy ne menjen haza nekem még haza kell mennem egyedül (párom nélkül), ő meg majd másnap utánam jön, mikor a vendégek jönnek. (Sőt még karácsony előtt haza kellett volna mennem segíteni a takarításban, mert a jó gyerekek ilyenkor segítenek.) Megmondtam neki, hogy melyik nap tudunk menni, ha az nem jó akkor nem megyünk egyáltalán. Persze ment a duzzogás, de felfogta, hogy különben nem megyünk, úgyhogy belement.

Legutóbb az esküvő ötletére akadt ki anyum, hogy mi még csak szaros gyerekek vagyunk, azt se tudjuk mit akarunk.

Felnőtt problémákat soha nem beszélték meg velem, még most sem. Úgy tudtam meg, hogy nagynéném kórházban volt, hogy valaki a megszólt érte, hogy még csak be sem mentem. (Mert nem is tudtam, hogy ott van.) De azt is mástól tudtam meg, hogy unokatesóm babát vár, mert a családom szerint ezek felnőtt témák, nem rám tartoznak.

Én már kamasz koromban is felnőttnek éreztem magam, el tudtam látni a háztartást, takarékszövetkezetet, postát, stb.-t én intéztem anyum helyett, normálisan gondolkoztam. Ennek örültek is, de ha olyat akartam csinálni, ami nekik nem volt hasznukra akkor rögtön jött a "te még szaros gyerek vagy" szöveg meg az értelmetlen tiltások.

14:05

Ez azért nagyon durva..

Engem is sokszor gyerekként kezelnek 29 évesen.

Ha elmegyek itthonról,hívogatnak,hogy "hol vagy már?"-és hasonlók.