Van olyan köztetek, aki csalódott, mert okos gyerekre számított, de buta gyereke lett?

Életem álma, hogy a gyerekeim "buták" legyenek, mondjuk erős hármas-négyes tanulók, és legyen egy adott terület, ami érdekli őket, és szívesen csinálják. Nem kell benne a legjobbnak lenniük, csak szeressék. Tapasztalataim szerint az ilyen emberek a legboldogabbak.

Én "okos" vagyok, versenylóként funkcionáltam általános iskola második osztálya óta (matek, nyelvtan, biológia területén leginkább), most végzek egy nehéz szakon, kutatásban dolgozom, összességében sikeres vagyok (publikációim és saját projektjeim vannak, sok objektív elismerést, ösztöndíjat kaptam és kapok). Tele vagyok frusztrációval, néha az érdeklődés, de leggyakrabban a külső elvárások és a megfelelési kényszer hajt. Akármit érek el most már, két percig tart az öröm, utána az üresség. A hibákat és gyengeségeimet keresem folyton, frusztrál, ha valamire nem vagyok képes. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy akkor kaptam látványos szeretetet mindenkitől (nemcsak szüleimtől, de az iskolában, osztálytársaktól, stb.), ha ügyes voltam, és egy négyesem sem volt, megnyertem a versenyeket, lehetett rólam puskázni, kihívtak az évvégi kitüntetésekre és lehetett velem villogni az ismerősök előtt. Na ez az, amit én nem akarok a gyerekeim esetében...

#1 - olyan nincs, hogy mit "kell" erezni. Az erzesek vannak, akaratunktol fuggetlenul. Nem szabad megkerdojelezni a letjogosultsagukat. Ez felesleges buntudatkeltes. Ha van egy helyzet az eletben, ami frusztral, akkor erdemes megnezni, tudok-e valtoztatni rajta. Ha igen, cselekszem. Ha nem, akkor azon dolgozom, hogy elfogadjam. De nem elnyomom az erzeseimet, mert nem ezt "kell" ereznem!

Szoval, kerdezo, azt akartam ebbol kihozni, hogy eloszor is fogadd el a sajat erzeseidet. Masodszor probalj utanajarni a fejlesztesi lehetosegeknek. Utana, ha mar mindent megtettetek az erdekeben (ez nagyon hosszu ido es sok penz sajnos), akkor vagy orulhetsz az eredmenynek, vagy pedig akkor erdemes elkezdened azon dolgozni, hogy elfogadd a helyzetet.

# 4. te nem azert vagy boldogtalan mert jok a kepessegeid, hanem azert mert beledneveltek egy csomo frusztraciot.

A ketto nem fugg ossze egymassal szuksegszeruen. Nagy valoszinuseggel a te szuleid akkor is ilyen psziches roncsot neveltek volna, ha csak 3as tanulo lettel volna.

4: Még az mennyire frusztrál majd, amikor életvitelszerűen kutatóként kell dolgoznod (+mellette doktori iskola stb.), aztán albán bérek, etióp feltételek és román szintű megbecsülés mellett USA szintű elvárásoknak kell megfelelni. (Ki lehet menni persze, csak tudományonként másak a lehetőségek).

A kérdéshez: Nem is tudom, talán mindenki fejleszthető egy szintig. Nem lehet mindenki agysebész, jogtudós, meg atomfizikus. Nekem a Smallville-ből jut eszembe Kent apuka: "Clark, én már annak is örülök, ha minden reggel felkelsz." Csak egy idő után van szülő, aki (felnőtt gyerekek esetén) az eredményekből indul ki. (A sikeres, a továbbtanult a "jó gyerekem," a képzetlen, megtört pályaívű, vagy nemszeretem foglalkozást űző a "rossz gyerekem"). És egy idézet arról, hogy a "jó fiúra" is haragudhat a papa:

“Mr S. got angry.

‘Yes, I do have a son. He’s a good-for-nothing. A dead loss.’

I couldn’t ask which prison he was in, so I put it more tactfully: ‘What is he doing?’

He sighed deeply: ‘He’s a professor of mathematics at London University.”

― George Mikes