"Eldobott" a fiam. A szerelem kicserélte a szívét, és ez nagyon fáj nekem. Ti mit csinálnátok a helyemben? Többi lent.

Egyedül felneveltem nagyon nehéz körülmények között a ma 32 éves akkor galamblelkű,remek fiamat,hisz erre neveltem,hogy jó ember legyen.Az első 6 éves élettársi kapcsolata tönkre ment.(Külföldön dolgozott,kihasználták anyagilag,lelkileg)Nem tetszett nekem ez a kapcsolat csupán azért,mert a 16 éves lány iskolázott szülei megengedték,hogy odaköltözzön.6 év múlva a lány elküldte,mondván hogy élni akar,szüneteltessenek. Haza költözött,pár hónap után ugyan ebbe a "vödörbe esett"annyi különbséggel,hogy ez a lány is dekoratív 17 éves,és szintén szülői engedéllyel ott lakik.Ennek már 3 éve.Beletörődtem,mert nem akarok régi módi lenni,de az nagyon rosszul esik,hogy egy utcával arrébb laknak,és ennek ellenére,hogy ismerjük egymást évek óta,olyanok mintha lenéznének.Pl:húsvéti locsolás,vagy egy szalonnasütés (annak ellenére,hogy szeretnek "bulizni"kirándulni soha nem hívnának.Én mindig üzentem a gyerekekkel amikor eljöttek ebédelni,hogy bár otthon ülők vagyunk a férjemmel, menjünk együtt akár kirándulni,vagy strandra,de mindig találnak kibúvót.Tehát vettem azt a bizonyos lapot,hogy nem vagyunk egy hangon.A fiam mellettük van amikor rákérdezek,hogy miért szégyellnek minket?Leszól,hogy nem igaz.Ma két hónapja csúnyán összevesztünk cheten a fiammal,azóta nem beszélünk.Nagyon ritkán járunk bálba,akkor elmentünk,és a lány szülei is.A lényeg,hogy egy asztalsornál ültünk velük,és köszönésen kívül még csak oda sem jöttek hozzánk. Táncolni sem kellett volna felkérni,mert nem szoktunk,de akkor telt be a pohár száűmomra,amikor minden munkatársam,főnököm kérdezősködött,hogy talán nem vagyunk beszélő viszonyba? Bevallom türelmemnek véget ért,és inkább hazakullogtunk,nem akartam magyarázkodni senkinek.Másnap szóvá tettem a fiamnak,és még neki állt feljebb.Én csak annyit vártam,hogy azért legalább ilyenkor egy szó erejéig beszéljünk,többet nem.És megkaptam tőle,pártolta őket.Annyit mondtam,ezek után nem musszály hazajönnöd sem akkor ha így látod,és szóba sem áll velem,a lány sem,aki most készül az érettségijére.Tudja milyen lelkiválságban vagyok,hisz másfél élve temettük súlyos rákbeteg anyámat,négy hónapja szintén rákbeteg 56 éves bátyámat,tudja,hogy emészt a bánat,és már ő is ezt csinálja.Se névnap,se nőnap,az anyák napjára nem is számítok ezek után,hogy gondol rám.Én mindig próbáltam a helyes útra vezetni,büszke is voltam rá,(anyagilag is segített,de azt is mondtam,hogy az érzések,és anyagiak között nagyon-nagy különbség van.Voltak összezördüléseink,mindig én engedtem,de most azt mondtam elég volt,én nem közeledek ilyen áron.Nagyon fáj érte a szívem,de valami azt súgja,hogy ne én közeledjek.Ti mit csinálnátok az én helyemben?