Szerintetek van köze a géneknek ahhoz, ha valaki nem szereti a gyerekeket?

A szomorú az, hogy sokan úgy vállalnak gyereket a kapcsolat megtartása miatt, hogy nem is szeretik igazán. Amikor később a kapcsolat megromlik, lelépnek, és így csak a gyerek sérül.

Minden tiszteletem azé, aki vállalja, hogy nem szereti a gyerekeket és soha nem is lesz neki. Rengeteg előnye van, irigylem is őket sokszor.

Szerintem ez idővel alakul ki, nem genetikai eredetű, ráadásul változhat is. Ha magamba nézek, akkor fiatalon nagyon utáltam a síró-rívó gyerekeket, el sem tudtam képzelni, hogy sajátom legyen. Amikor aztán mégis lett, minden megváltozott. Férfi létemre kialakultak a védelmi és gondozási ösztönök, és onnantól máshogy néztem a többi babára is, mosolyt csalnak az arcomra, a síró gyerek pedig aggodalmat vált ki. Nincs semmi kőbe vésve.

Nálam gyerekkorba alakulhatott ki, hogy most felnőttként nem szeretem a gyerekeket. Kb. 7-12 éves koromig gyakran előfordult, hogy rokonok hozták a nálam sokkal kisebb (1-5 éves) gyerekeiket és mondták, hogy "jáccá vele". Állandóan a játékaimmal játszottak, elrontották, bekapták amitől rohadtul ideges voltam mindig. És természetesen, ha szóvá tettem akkor én voltam a szemét aki nem vagyok tekintettel a kicsire. A végén meg persze állandóan az volt, hogy kinézte magának valamelyik játékomat és el akarta vinni nekem meg persze hagyni kellett, mert jaaj szegényke pici még. Ilyenkor, ha megtudtam hogy vendégek érkeznek hozzánk és hozzák a kisgyereket már akkor szorongtam/ideges voltam. Bennem szerintem tutira ez hagyott mély nyomokat ami miatt nem tudok úgy tekinteni a gyerekekre, hogy jaj milyen cuki. A másik meg az, hogy ugye voltam én is gyerek és baromságnak tartom, hogy a gyerekek ártatlanok meg a legtisztább lények a világon. Én is manipuláltam a szüleimet, ha meg akartam kapni valamit... minden gyerek csinálja. És láttam azt is, hogyan közösítik ki egymást, illetve gonoszkodnak a társaikkal.

És egyébként több ismerősöm is van akik nem szeretik a gyerekeket felnőtt fejjel és a gondolattól is rosszul vannak hogy legyen sajátjuk. Mindegyiknél kiderült, hogy ők is gyerekkorukba utálták meg őket, mert rájuk erőltették.

Szóval csak jó tanácsként mondanám a szülőknek, ha van nagyobb gyerekük ne erőltessék rá, hogy játsszon a nála 5-10 évvel kisebbel, mert rossz vége lesz. Persze nem azt mondom, hogy el kell tiltani, mert igen is van olyan gyerek aki szeret kisebbekel játszani, de aki nagyon tiltakozik ellene ne erőltessük.

Tudom, hogy a szülőknek is ez egyfajta könnyebbség, mert átmegy egyik a másikhoz, kölköket összeeresztik ők meg ki tudnak kapcsolni egy kicsit. Azt is tudom, hogy nehéz nemet mondani, de muszáj. Pl. mikor 20 voltam nővérem még akkor is rám akarta erőltetni a kb 5 éves gyerekét hogy menjek le vele focizni. Amikor megmondtam, hogy nem úgy néztek rám mint a véres rongyra ... Ez a másik hiba a szülők részéről, hogy azt hiszik az ő gyerekük mindenki számára aranyos. Hát nem az. Ha valaki vállalta ne akarja lepasszolni, főleg ne olyannak aki nem szereti őket.

Utolsó vagyok: még annyit, hogy ebben az introvertált dologban is lehet valami, mert én is az vagyok. És pl. ha gyerekem lenne és elkezdene hisztizni a Tesco közepén elsüllyednék a szégyentől lehet úgy is tennék mintha nem az enyém lenne... Tudom, hogy ez gáz de ez van és mivel tudom, hogy ilyen vagyok ezt megelőzve nem vállalok gyereket.

Idegen emberek előtt még beszélgetni is utálok (pl. buszon), mert idegesít hogy hallják miről beszélünk.. Magamról is tudom, hogy odafigyelek akaratlanul is más emberek beszélgetésére, ha pl egy orvosi rendelőben vagy buszon ülök. Engem ez baromira idegesít. Ha a gyerekem a buszon kérdezgetne, hogy ez mi az mi engem az is feszélyezne, de nagyon...