Mi a véleményetek erről?

Régen is volt már ilyen, amikor valamitől olajos lett a cipőm, akkor is én voltam a rossz, mert soha semmimre sem vigyázok, legalábbis a szüleim szerint. Most ugyanez történt, a bőrkabátomat kicsit megfogta valami (fogalmam sincs, hogy mi, de a lényeg, hogy lejött), most is én lettem lehordva, újra szólt a semmimre sem vigyázok mantra, sőt anyám azt mondta, hogy vigyázzak a százezer forintos kabátomra, mert nekem többé nem lesz soha mégegy. Ezt lemeri fogadni. Ez qrvára rosszul esett, mert nem gondolom, hogy élősködnék rajtuk, csak még tanulok (egyetemen). Ha pedig mindent jó megy lesz rendes munkám, na akkor meg miért ne tudnék magamnak venni egy akár drágább kabátot?

Most ott tartunk, hogy én a világ leggonoszabb gyereke, meg már olyanokat képzel, hogy biztosan drogozom, meg szektába járok. Röhejes. Egyszerűen csak utálom őket azért, mert mindig oda lyukadunk ki, hogy én soha semmit nem fogok elérni. Mintha valami beteges késztetést érezne, hogy nem létező hatalmát fitogtassa felettem. Mert vita közben mindig is a pénz az ütőkártyája. Viszont én viszolygok e kicsinyességtől, ami bennük van. És ők ezt nem értik.