Utálom az apámat, és egyszerűen nem foglalkozik velem. Nektek mi a véleményetek erről? (többi lent)

Már egyéves koromban is szemét volt velem az apám. Amikor éjszakásra ment dolgozni, mindig dühös volt, és úgy "állt bosszút " ezért, hogy megpuszilt (az erős arcszőrzetével) amíg én aludtam. Természetesen erre felsírtam, és egész éjjel fent voltam. Édesanyám elvált tőle (hála istennek) ekkor kezdődtek a nagyobb gondok is. Sajnos apai ágon elég népes családom van, akik egy lakótelepen laknak. Délután-este összegyűltek húszan-harmincan a nagymamám lakása elé és kibeszélték azt, aki éppen nincs ott. Édesanyám a terhesség alatt, és a megszületésem után egy darabig még ott lakott, mert azt hitte jó lesz. Szerintem apám csak azért akart gyereket, hogy a család elszórakozzon velem. Akárhányszor a kezébe vett engem, sírtam, mint az őrült, amíg vissza nem adtak édesanyámnak. Erre ő azt felelte: "Menj, bújj az anyád seggébe!". Ráadásul az anyai ági nagyszülőket folyton szidta, csak az ő családja volt a jó. A 100%-os rokkant nagymamámat "öregasszonynak" nevezte! (Sőt, a saját anyját is magázza) A válás után a bíróságon kéthetente lett volna joga látni engem, de akárhányszor eljött értem, mindig ordítottam. Egyszer csak talált magának egy másik nőt aki miatt még jobban nem akartam hozzá elmenni. A nőnek volt ugyanis egy nagylánya, aki (ötéves voltam, ő pedig 12) rá akart venni, hogy nyúljak be a bugyijába éjjel, és izgassam neki (neM vicc!). Amikor mondtam neki, hogy nem akarom, akkor meg rémtörténeteket mesélt egész este. Fél évig jártam pszichológushoz, amire apám úgy reagált, hogy utálom őt és az új családját. (részben igaz volt) Akárhányszor oda kellett mennem hozzájuk, mindig az volt a téma, hogy aludjak ott náluk. (ez még a mai napig is tart, pedig 15 éves vagyok) Amikor megkérdeztem, hogy hol aludhatnék, azt felelték, hogy egy matracon a földön. Egy időben azt találtam ki, hogy nem megyek be a házukba, inkább kint ülök az udvarukon az egész láthatás alatt.( kb. 9 óra) Máskor még WC-re se mentem el náluk, sőt ebédelni sem ebédeltem (mellesleg nagyon nem volt jó apám nőjének a főztje, ők mégis zabálták). Úgy hétéves koromban apámék összehoztak egy gyereket, ő lett a húgom. Erre kitalálták, hogy menjünk el Komáromba úszodába pihenni. Mivel én még nem voltam ott, kíváncsi voltam, milyen lehet, ezért elmentem velük. Amilyen felelőtlenek, beraktak a medencébe úszógumival, ami sajnos túl nagy volt nekem, így kicsúsztam belőle, és elmerültem. Ők pedig kürtöskalácsot ettek a medence szélén. Egyszer csak észrevették, hogy nem vagyok meg, sikeresen kihúztak a vízből. Erre az egész az én hibám volt, mert minek mentem be a medencébe, ha nem tudok úszni! (nem ezért kellett az úszógumi??) Azóta nem megyek még iskolában sem úszásra. Teltek múltak az évek, egyre jobban megutáltam őket, és az egyik karácsonyra kértem egy jó telefont az apámtól. Elmondtam neki, milyet szeretnék, erre ő "vett" egy használt mobilt, használt kártyával, amin egy jó darabig hívogattak mindenféle emberek, hogy csirketápot vegyenek. Sosem kaptam semmi jót se szülinapomra, se karácsonyra, se névnapra. Mindig használt dolgokat adtak, amit az apám kihízott. Egyszer vett nekem egy tiszta rózsaszín pólót (egy fiúnak!), és amikor mondtam, hogy nem kell, felháborodott, hogy 2000 forint volt! Akárhányszor segítséget kértem az apámtól, mindig tett a fejemre. Minden láthatáskor kijött hozzám, de nem úgy hogy bejött a házba, hogy : "Szevasz fiam, jössz?", hanem nekem kellett az autóját lesnem az ablakból, mert nem jött be a házba. Mikuláskor a szakadó hóba kellett kimennem a kapunkhoz, mert nem hozta be az ajándékomat. A szülinapomra olyan tortát csináltattak nekem, amiből 2 szeletet kaptam, a többit meghagyták maguknak, mert ők vették. Ráadásul a süteményüktől egy hétig gyomorrontásom volt és hánytam. A láthatások alkalmával úgy 20 kilómétert kellett utazni, hogy odaérjünk hozzájuk, és aközben egyetlen dolgot sem kérdezett tőlem. Mindig annyit kérdezett csak: Mizu? Erre hiába válaszoltam volna bármit, ő úgysincs tisztában az én életemmel, nem ismeri a barátaimat, nem tudja mit szeretek, mit szoktam csinálni. Mostanában meg azt mondja, hogy szerezzek barátnőt magamnak, de csak olyat, aki neki is tetszik. A húgommal többet törődik, mint velem, de ő pedig inkább reggeltől estig az utcán sétálgat, és mindenféle emberekkel találkozik. A nagymamám mindig mondta apámnak, hogy a húgomat egyszer el fogják rabolni, mert annyit van az utcán. Apám erre azt felelte: "Majd csinálunk másikat!" A húgom egy szobában lakott azzal a csajjal, aki azt kérte tőlem, hogy fogdossam neki a lába közét. De az a lány is kezdett fiúkat vinni haza, ezért, hogy a húgom ne lássa mit csinálnak, egy szekrénnyel elválasztották a szobát, így csak a hangokat lehetett hallani a túloldalról. Nem volt kellemes úgy oda menni hozzájuk, hogy ültem a szobában és egyszer csak kijött a csaj a szekrény mögül féli kilógó mellel, és úgy lófrál a házban (egyébként nagyon jó teste volt). Apámékat nem zavarta a kis etyepetye a szekrény mögött, de engem és a húgomat zavarta (ő mondjuk nem igazán fogta fel mi is történik ott). Az apám köcsögsége akkor lett még zavaróbb, amikor elballagtam a 8. osztályból. A ballagásomra sajnos meg kellett hívni őt, már csak ezért is, hogy a tanáraim (az előzetes történeteim hatására) jó szórakozzanak az apámon. Jóapám történetesen strandpapucsban és ujjatlan pólóban érkezett a ballagásomra, ami az életem egyik legfontosabb eseménye lett volna. Még az osztály kissebbségi tagjának a családja is kiöltözött az ünnep miatt, az én apám pedig mintha strandra készült volna. A ballagás utáni napon ismét láthatásra vitt volna, de ekkor epilepsziás roham tört rám reggel, és összeestem a nappalinkban. Az apám meg bejött és végignézte az egészet egy helyben állva. Anyám szaladt mentőt hívni szólt a szomszédoknak, apám pedig csak állt és várt. Sajnos többször is megtörtént még ez az ájulásos eset, de apám nem foglalkozott vele. Kitalálta, hogy azért lettem rosszul, mert annyira nem akartam menni hozzájuk. Ekkor mondta, hogy most már nem kötelező elmennem hozzájuk láthatásra. Ezek után egyszer sem mentem már el hozzájuk, de apám már csak akkor találkozik velem, ha a gyerektartást kell odaadni. Ha kommunikálni akar velem, nem hív fel, inkább szól a nagymamámnak, hogy hívjon fel engem. Egyszerűen hihetetlen az a fajta közömbösség, amit egymás irányt tanúsítunk. Sajnos nem lehet megbeszélni vele semmit, mert meg van róla győződve, hogy ő jó apa, csak én utálom őt. Elég hosszúra sikerült ez a sztori, de remélem valaki végigolvassa, és mond valami véleményt az esetről!