Milyen volt a gyerekkorotok?

En 94-98 kozott jartam kozepiskolaba.

Reformatus gimnaziumba jartam, csodalatos tanaraim voltak, de nem volt sajat iskolank 2 evig. Az otvenes evekben allamositottak, a KGRE-tol kaptunk par termet a tanulashoz.

Latinorat peldaul a pingpongasztal korul tartottunk mindig.

Hetfonkent templomba kellett menni es ott kezdeni a hetet, januarban pedig mindig mentunk egyhetes taborba a Balatonra.

A csaladi eletem viszonylag jo volt, bar a szuleim sokat veszekedtek. Felepitettunk egy csaladi hazat is, es bar autonk sokaig nem volt, mindig mentunk nyaralni, kirandulni. A nagyszuleim szerettek, torodtek velunk, a szuleim is igyekeztek mindent megadni.

Osszessegeben boldog eveim voltak.

4: végig...főleg utolsó két évben.

De szerinted miért lettem lepontozva? Nem érdekelnek a pontszámok, csak nem értem, miért pont engem szúrtak ki erre...

15-19-ig nem gyerekkorról beszélünk, hanem kamaszkorról, ill. fiatal felnőttkorról (18-tól).

Az én gyerekkorom irgalmatlanul borzalmas volt, de leginkább nem létezett a szó klasszikus értelmében véve. Azt se tudom, milyen gyereknek lenni, annyit voltam és olyan korán lettem mások helyett felnőtt.

Hát ha negatív sztory is érdekel.

Én elmondhatom az enyémet, bár már megváltozni nem fog és ezért ne is úgy fogja fel senki h önsajnáltatás lenne.

Szóval én 15 évesen mikor anno végeztem a környéken közel lévő suliban. Az első választása a szüleimnek az Öveges József Szakképző Iskola, volt.

Tehát beraktak szakmunkásnak elektronikára ráadásul.

Mindezt úgy h én mindig is hülye voltam a matekhoz.

Lévén humán beállítottságú vagyok de sebaj, tanuljuk az elektronikát, ok.

Ez még önmagába nem lett volna baj csak az akkor "kedves" osztálytársaim annyira intoleránsak voltak hogy Hitler hozzájuk képest szent volt. Így ők tettek róla h az ott töltött, szerencsére csak fél évemet.

Nem kevés fizikai és lelki sérüléssel tűrjem.

Ezt értsd úgy h ütöttek, rúgtak, megaláztak minden sarkon.

És amikor iskolát váltottam szintén egy szakmunkás képzöbe kerültem ami a Bercsényi Miklós Élelmiszeripari Szakközépiskolába.

A helyzet kb ugyanaz volt, még anno kést is sztoriztak a torkomnak h érezzem a törődést.

Szóval ez se volt egy ember barát hely.

Ha nem vagy az a bulizós csajozós alkat, azt ajánlom messze kerüld el. Ez tartott másfél évig ezután átmentem, VÉGRE egy normális iskolába ami az Addetur Alapítványi Gimnázium és Szakképző Iskola névre hallgatott.

Na itt végre normális emberek közé járhattam ami a tanulmányi átlagomon is meglátszott.

Itt ha bármi bajom volt bárkitől kérhetem segítséget.

Az előzőekben ha rám dobnak egy atombombát azt se vették volna észre.

Szóval a lényeg itt letudtam érettségizni.

Érdekes itt senkinek nem szúrta a szemét h nem vagyok egy csajozós, piás party állat.

Szóval ez az én storym.

Nem tom erre gondoltál e.

Borzalmas.

Anyám elvált, aztán férjhez ment, a mostohaapám meg idegileg és lelkileg tönkretett. Anyám nem tett semmit, még egy gyereket is szült neki.

Abban a 4 évben idegroncs voltam, depressziós. Jó párszor akartam öngyilkos lenni, egyszer majdnem meg is tettem, váratlanul rám nyitott valaki, azért nem ugrottam ki az ablakon.

És mindez teljesen befele történt. Kifelé nem mutattam semmit, az osztálytársaim, barátaim semmiről sem tudtak. Ugyanúgy jártam társaságba, de persze érezték rajtam, hogy valami nincs rendben, csak nem értették, mi a baj, így aztán sok helyről ki is szorultam, még magányosabb lettem. Gyűlöltem az életemet.

Végül érettségi előtt nem sokkal elköltöztem otthonról, mert már nem bírtam tovább. Megismerkedtem a barátnőmmel, azóta is együtt vagyok vele, lassan gyógyulgatnak a sebek.

Azért mért mindig egy önbizalomhiányos, döntésképtelen ember vagyok. Az érzéseimet nehezen tudom kimutatni, falakat húzok magam köré. Férfiakkal, srácokkal képtelen vagyok ismerkedni, semmilyen "fiús" témában nem vagyok otthon és nem érdekel.

Hát, ez van most egyelőre. Meglátjuk, hova halad a dolog.

Hát először is "gyönyörű" hátszéllel kezdtem a középiskolát.

Ugyebár az általános iskola falai közt nőttem fel, így olyan volt, mint ha a második családom lenne. Persze nem szerettem iskolába járni, mint a többség, de az osztálytársaimmal kijöttem, azok nem bántottak, csúfoltak. Itthon viszont mindig volt valami. Anyám a tökéletes mártír volt, apám meg egy agresszív vadbarom.

Döntésképtelen voltam, így nem azt a sulit választottam, ahova menni akartam, hanem a helyit, mert oda ment az egyik osztálytársam. Azt megelőző nyáron apám teljesen kikészített olyannyira, hogy amikor nem tudtam beilleszkedni összedőlt a belső világom.

Pszichológus, egy év itthon, majd újra kezdeni a 9. osztályt. Hasonló helyzet állt megint fenn, annyi különbséggel, hogy itt találtam barátokat. Persze nekünk sem volt pénzünk, így fodrászra, ruhákra nem jutott pénz (érdekes mód apám hobbijára igen). A végeredmény az volt, hogy iszonyatosan idegbeteggé váltam. Az utolsó két év volt a jó, mert az osztály létszáma volt 8, abból meg csak 3-an jártunk be. Így senki nem bántott. De az onnan hozott sebek még mai napig se gyógyultak be.

2003 - 2010 időszakról beszélünk.