Hogyan ösztökéljem a fiamat hogy ne vesztegesse tovább az életét és a tehetségét?

hát nem azért, de nem biztos, hogy akkora baj, hogy a szülei választottak neki szakot/képzést.

az én bátyám is ilyen, 22 éves, ő már a második képzését csinálja az egyetemen, mert az elsőt elkezdte (anyáék szeirnt az volt a jó), de nem tudta befejezni. de NEM IS SZÓLT, hogy ő azt nem akarja... ha meg megkérdezték akkor mindig ez a nem tudom majd eldöntöm hagyjatok már... most 22 évesen elsőéves egy tök másik szakon, ez könnyebb meg (állítólag) jobban tetszik neki, de ezt is anyáék választották... mert neki az volt a fontosabb hogy elmenjen bulizni aztán délutánig aludjon, utána meg gépezzen vagy játsszon... és ha anyáék nem intézik ezt el, akkor senki.. vannak ilyen típusú emberek, mondjuk az én bátyámnak még maga a stílusa is szörnyű, dehát ez van..

Nálam is ott a helyzet kulcsa, hogy miként lett a két emelt érettségi után OKJ a dologból?

Ő mit akart, mihez érzett magában elég erőt?

Van-e mentális betegsége? Kezelik-e?

Az egyetem városában éltek-e? Vagy volt már kolis valaha?

Temperamentum ide vagy oda 22 évesen valamitől anyámasszony katonája. Vagy beteg, vagy nem vonultál ki idejében az életéből, esetleg mindkettő.

De bármelyik,ezt innen már neki kell kiszenvednie. Intézze apjával vagy tesóval.

Nekem is csak fiaim vannak. Szerintem ebben a korban-hiába fáj,-de csak a partról kell/szabad szurkolnunk anyaként.

Én valahol megértem ezt, én is hasonló vagyok. Mindig nagy lelkesedéssel találok ki mindent és vágok bele, aztán eltelik pár hét és amikor ott van, hogy pl. kötött időpontban kell edzésre menni, akkor elkezdem utálni és a hátam közepére sem hiányzik. Nem bírom az ilyen jellegű kötöttségeket. Eljárok magamtól futni, vagy úszni, ha éppen olyan kedvem van, de meghatározott időpontokban erre nem vagyok képes és pont.

Az egyetem ez alól kivétel. Szintén mérnöknek tanulok (lányként), csinálom, mert muszáj és mert ahogy a fiad is a gyakorlati részét nagyon szeretem és szeretnék ezzel foglalkozni ha "nagy leszek", de bizonyos részeitől a hányinger kerülget. Ez az utolsó évem és szeretnék tovább menni mesterképzésre, de egyszerűen úgy érzem már, hogy nem bírom. Elfogyott a motiváció és a lelkesedés, csak rugdosom magamat előre több kevesebb sikerrel. Ezen az nem segít, ha anyu mellém áll és elkezd prédikálni, hogy miért eresztettem ennyire le, miért utálom már, miért van elegem, csináljam normálisan! Ettől csak még rosszabbul érezném magamat és még inkább elmenne a kedvem az egésztől.

Anyu kitapasztalta, nekem az esik jól, ha bátorít. Ha néha leül mellém és megkérdezi, hogy megy a suli. Ha kipanaszkodhatom magam, lehordhatom neki az összes oktatót a sárga földig, ha kiadhatom magamból a bennem lakozó dühömet és nem kell magamba fojtva csendben tűrnöm, mert tudom, hogy úgy is csak kiakadna a család. Ha kimondtam mindent, amit akartam, akkor jön némi tanmese, hogy belekezdtem, szeretnék ezzel foglalkozni, akkor ne adjam fel ilyen könnyen, pláne most itt a finish-ben. Az utolsó nagy hajrá jön, egy vizsgaidőszak, szakdolgozat és államvizsga, próbáljam meg kicsikarni magamból az utolsó tartalékokat is.

Nekem szerencsém van, mert anyuék is diplomások, tudják hogy nem sétagalopp a felsőoktatás és nagyon is megértik, ha éppen mélypontjaim vannak, nem tesznek rá mégegy lapáttal.

Ahelyett, hogy kiteszed a fiadat, vagy neki esel, hogy miért ilyen együgyü, miért nem csinálja a sulit, inkább beszélgess vele sokat, hogy egyáltalán szeretne-e azzal foglalkozni, amit tanul? Ha nem szeretne, akkor tök fölösleges erőltetni. Ha szeretne, akkor is jönnek olyan időszakok, amikor totál padló van és elbizonytalanodás meg "lesz*rom az egészet" időszak. Ilyenkor igyekezz bátorítani, ne szidni! Kommunikáljatok, ne csak vagdalózzatok!

15 Tök jó fej anyukád lehet:)

Te jó ég, ilyen mentalitással orvosnak akartátok küldeni? ORVOSNAK? Majd megunja a műtétet, mindent kihajít a kezéből és megy a dolgára:D Hát szerintem is az volt itt a hiba, hogy egész életükben mindent a fenekük alá toltál, mindent megcsinálták helyettük és sose voltak rákényszerítve arra, hogy önállósuljanak. Gondolom, a házimunkában is ugyanez van, nemcsak az életben. Innentől kezdve már egyre nehezebb dolgod lesz velük, mert már van egy kialakult személyiségük és sajnos az ilyen elfuserált lett. Szerintem itt szó sincs semmiféle depresszióról, vagy mentális nyavalyáról, ez sima lustaság, mert anyuci és apuci eddig kinyalta a se.ggük és ezek után is ki fogja. Sok fiú gyerekkel ez van egyébként...nekik nem kell csinálni semmit, mert az a nők dolga blabla, meresszék csak a se.ggüket a gép előtt egész nap, mert ők fiúk, ne csináljanak semmit, mert ők fiúk és a végén ilyen lusta, tohonya állatok lesznek. A nők meg sokkal életképesebbek, mert ők nevelve lettek valahogy a társadalmi elvárások miatt. Egyébként majdnem minden férfi ilyen. Sokan nem is társat keresnek, csak egy anyát, aki főz, mos rájuk, meg otthon várja őt a lakásban, mint egy melegítő bútortartozék.

Én elhajtanám őket dolgozni.

Én mérnök vagyok: az kell tudni a jó mérnökökről, hogy minden más szakok hallgatóinál nagyobb az átlagos észbeli képességük, sokszor zsenik is, de hatalmas naplopók...

Sajnos ez velem is így van... :(

Zseni vagyok, de lusta. A nővérem pont fordítva, nem túl okos, ellenben roppant szorgalmas, kitartó...

Többre is vitte eddig az életben mint én...

22 évesen keresse meg mindenki a saját boldogságát, intézze a boldogulását.

Vagy rájön magától vagy nem. Esetleg spértai módszerrel megmondhatod neki, hogy van még 3 éve aztán el kell költöznie otthonról, akkor rá lesz kényszerítve a munkára, arra, hogy vigye végig a dolgokat.