A férjem szerint nem szólhatok bele a lányom "kapcsolatába". Szerintetek?

Mondd, a lányodat is ki fogod tagadni, ha nem postás vagy asztalos lesz?

Hiszen azt állítod, csak ezek a normális munkák... bár a lányodnak csak jót tennél azzal, ha kitagadnád, mert szörnyű lehet veled együtt élni.

Kedves Kérdező!

Végigolvastam a kommenteket, és elhatároztam, hogy billentyűzetet ragadok. Először is, nem akarlak hibáztatni, nem tartalak sötétnek, és egyáltalán nincs elég információm, hogy szülőként megítéljelek.

Azt mindenképpen pozitívnak tartom, hogy a lány most őszinte volt Veled - nyilván tartott a reakciódtól, hiszen ismer jól, azért titkolódzott ilyen hosszú ideig. Most viszont bátor volt, és nyitott Feléd. Szerintem ez a kapcsolat (a lányod és Te közted) még bőven menthető, kihozható belőle az őszinte felnőtt-felnőtt kapcsolat.

Az a véleményem, hogy hiába ellenzed, sokat nem tehetsz, ha el akar költözni. Érzelmi zsarolással talán visszatarthatod, de nem éri meg. Akkor vége. Falat fog húzni előtted, mint valamelyik válaszoló már írta is.

Igen, a legfőbb/legvégső fegyvered az anyagiakkal való fenyegetőzés lehet, de ezt nem ajánlhatom jó szívvel. Tegye fel a kezét, aki szívesen fogadta a szüleitől az "amíg az én házamban laksz" kezdetű mondatokat. Persze mondhatod neki, hogy ha elmegy, Te nem támogatod többé - de akkor ez ne zsarolás ízű legyen, hanem annak a jele, hogy felnőttnek tekinted, és ha önállóan lakik, tartsa is el magát. Arról nem is beszélve, hogy ha a fiú gazdag, elképzelhető, hogy ilyen gondja nem is lesz. Kérlek, gondold végig, hogy a reakcióid milyen következménnyel járhatnak. Próbáld a lányod fejébe képzelni magad: mit gondolhat? Mit érezhet? Mit szeretne?

Az kitűnik az írásaidból, hogy aggódsz a lányodért, szeretnéd megkímélni egy csalódástól. Ebben semmi rossz nincs. Egyetlen szülő sem mosolyog, ha a gyerekét a véleménye szerint fájdalom fogja érni. De teljesen az eddigi hozzászólókkal vagyok: lehetetlen megvédeni mindentől, és a hibák ugyanúgy hozzátartoznak az élethez, mint a sikerek. A Te szereped egy felnőtt gyerek mellett annyi, hogy biztosíts számára stabil hátteret - ha tudja, hogy ha el is megy, szeretni fogod, és ha gond lesz, visszavárod, a kapcsolatotok felnőttként szuperul fog alakulni.

Talán nehéz elfogadni a "rangbeli különbségeket". Külső szemmel valóan furcsának tűnik, kedves hozzászóló társaim, de aki így nőtt fel, ezt tanulta, annak nem könnyű tudomásul venni, hogy a lánya megszegi az "íratlan szabályokat". De kedves kérdező! Ezeket a szabályokat Te írtad. Nem objektív igazságok, csak a Te igazságaid. Te gyártottad őket (vagy a szüleid, nagyszüleid.... stb.), és hatalmadban áll átírni is őket. Ezek "csak" elvek, amiket a lányod nem akar alkalmazni. Talán ez vezeti a boldogsághoz, talán nem. De mindenképpen nagy dolgot tesz: megkérdőjelezi, amit Tőletek tanult. Hisz tizenévesen ez rendben van, és nem is feltétlen lesz rossz a vége. Lehet, hogy klassz élete lesz a fiú mellett, adj neki még egy kis esélyt! Fókuszálj a pozitívumaira :)

31/nő/pszichológus

Kedves Kérdező!

Én is már nagyon sok hozzászólást írtam, úgy tűnik hiába, úgyhogy leírom a saját verziómat.

Anyukám teljesen ugyanaz a személyiségtípus, mint te vagy. Ha a pszichológiai hátteret nézzük, nincs sok önbizalma, soha nem is volt, (ezt sajnos elég rendesen belém is nevelte), de kettőnk között az a nagy különbség, hogy ő ez ellen soha nem is tett, én meg küzdök folyamatosan.

Szóval ő is eléggé a múlt században élt, és nem nagyon vette tudomásul, hogy a dolgok változnak. Semmilyen téren.

Mikor 18 és fél évesen párom lett, szintén teljesen kétségbe volt esve, nehogy teherbe essek, (szerencsére a sráccal nem volt baja), igaz, mindketten voltunk olyan értelmi szinten, hogy védekezzünk. Nem éltünk együtt, de simán közös albiba költözhettünk volna, mert más városban tanultunk. Sok pár ezt tette. 18 évesen az ember már abszolút képes arra, hogy önállósodjon, szerintem jó dolog leválni a szülőkről. Inkább örülnöd kellene, hogy a lányodban is megvan a törekvés, hogy a saját lábára álljon. És ebben a párja támogatja.

Anyukám ugyanez a mindenbe beleszólós típus, amit persze mindig az én érdekemben tett, de ezzel azt érte el, hogy a felé irányuló bizalmam érzelmi kérdésekben gyakorlatilag nulla. Egyszerűen nem szeretem megbeszélni vele a dolgokat, nem kérek tőle tanácsot, mert nem tud objektíven normális dolgot tanácsolni csak próbálná az igazát bizonygatni.

Az első kapcsolatomnak aztán vége lett, nem mondom, hogy nem éreztem csalódást, de ez azt hiszem teljesen normális, hogy az ember nem az első párjával éli le az életét, nem ő lett volna az igazi, de nem csináltam volna másképp. Kellett ez is, ha más miatt nem, sokat tanultam az akkori hibáimból.

Most már férjnél vagyok. Nagyon boldog, gyerekünk van és már saját házunk. De nézzük a családi hátteret. A párom szülei jól keresnek, biztos anyagi hátterük van, viszonylag képzettek is (igaz diplomájuk nincs). Az én szüleimnek ezzel szemben nem sok lehetősége volt tanulni, vidékről indultak és korán elkezdtek dolgozni. Apukám a 8 általánosig jutott, mert nagyanyámnak fontosabb volt, hogy 14 évesen dolgozzon és hazaadja a pénzt, minthogy taníttassa. Mindketten gyárban dolgoztak a nyugdíj előtt. Nagyon sokat hallgattam anyukámtól én is a kisemberes szöveget, ami elég önbizalom romboló, de én nem akartam "kisember lenni". Viszont azt is mondták mindig, hogy tanuljak, mert akkor többre viszem. Ezt megfogadtam, a mai napig sem hagytam abba.

Amikor megismertem a férjemet, még csak tanultam, nem volt meg a diplomám, ezzel szemben ő már akkor is jól kereső mérnök volt. Apunak első perctől kezdve szimpi volt, mert látta rajta, hogy szeret. Anyu az elején többet problémázott, a legnagyobb baj szerintem az volt, hogy megmondta, ha valami nem tetszett neki, és nem mindig azt csinálta, amit anyu elvárt volna. (hozzáteszem, én sem). De ma már jól kijönnek.

Ha a te szemléleted alapján gondolkodunk, nekünk nagyon nem kellett volna összejönnünk. Ha az eredményt nézzük: két boldog ember, egy gyönyörű kisgyerek, és még nincs vége a sornak.

Ma már nincsenek ilyen "kasztok", hogy a gazdag a gazdaggal házasodik, a szegényebb meg maradjon ott, ahonnan indult. Mellesleg szegényebb háttérrel is viheti valamire az ember, ha akarja.

A férjed munkahelyét ne féltsd, egy normális munkáltató a két dolgot különválasztja, és a munkahelyen mint alkalmazott tekint rá, nem mint leendő nászurára. Ha pedig szakítanak, a férjed ugyanolyan képességű és munkabírású alkalmazott marad, mint eddig, miért gondolod, hogy kirúgná? Ez a bosszúállósdi csak a szappanoperákban van így.

Véleményem szerinte, ha a srác csak hülyítené, azt nem tartana két éve, és nem valószínű, hogy összeköltözést tervezne vele.

A lányod azért nem beszélt eddig erről, mert ismeri a gondolkodásodat, és szerintem már két éve tudja, hogy mi lenne a reakciód. Elég nehéz helyzetben van, mert ahhoz, hogy boldog legyen, előbb meg kell küzdeni anyuci előítéleteivel. De ezt most felvállalta, tehát szerintem igenis komoly a dolog.

Hagyd egy kicsit élni, támogasd, amiben tudod, aztán az idő majd eldönti mi lesz.

Én is csak ugyanazt tudom elmondani, mint a többiek. Gondolkozz el kicsit, szerinted véletlen, hogy eddig titkolta a lányod? Véletlen, hogy el akar költözni tőletek 18 évesen? Nem, nem véletlen. Ha nagyon költözni akar, úgysem akadályozhatod meg. Ha nem sikerül, max visszamegy hozzád. Nem őt kell hibáztasd, hanem csakis saját magadat, mert elszúrtad a nevelését. Menthető még a dolog, ha teljesen megbízol benne, higgadtan és pozitívan állsz a dologhoz. Elmondhatod neki, hogy nem értesz egyet a költözzéssel, de csakis azért, mert még tanulnia kell, nem akarod, hogy dolgoznia kelljen a megélhetésért. Emellet biztosísd arról, hogy ha itthon is marad, találkozhat nyugodtan a fiúval, nem fogod tiltani, nem fogod hülyeségekkel tömni a fejét, hagyod élni. Ezzel elérheted, hogy otthonmaradjon, mert valószínűleg neki se alegnagyobb álma még háztartást vezetni, dolgozni a megélhetésért, de most úgy érzi, hogy az a jó megoldás, csak hogy szabaduljon az előítéleteidtől, cirkuszoktól, beszólogatásoktól. Valószínűleg elég érzékeny lány, és azért ragaszkodik most ennyire ehhez a fiúhoz, mert úgy érzi, hogy csak ő érti meg igazán, ő támogatja, míg te mindig ellene vagy. Ezt meg kell változtasd. Neki tudnia kell, hogy te, az édesanyja, az, akire mindig a legjobban számíthat és akiben maximálisan megbízhat.

A másik me, gondolj bele, ha már 2 éve úgymond együtt vannak, és a fiú össze is akar költözni vele, annak ellenére, hogy a lányodnak nincs semmi keresete, akkor nem lehet, hogy mégiscsak szereti? Ha szórakozni akarna, találna magának száz másik lányt, akivel szórakozhat, hidd el, nem nehéz manapság ágyba csalni a lányokat, főleg, ha virítja a lóvét. De nem, neki a lányod kell, már két éve, és valószínűleg ezután is, ha össze akar költözni vele. Nem lehet tudni, persze, hogy mi lesz belőle, lehet, hogy nem maradnak majd együtt és a lányod csalódni fog, de sokkal kisebb ennek a valószínűsége, mintha egy 18 éves kamasz gyerekkel lenne. Na, azok biztos, hogy nem komoly kapcsolatot akarnának. Míg ez a fiú igen. És ha gazdag? Te nem örülnél neki, ha a lányodnak nem lennének majd anyagi gondjai? Mindemellett ösztönözni kell, hogy tanuljon tovább, legyen neki is önálló keresete majd.

Remélem megfogadod majd az itt elhangzott tanácsokat, mert hidd el, hogy nem mondanak hülyeségeket neked az emberek.