Te is a szüleid nyakán lógsz 30+ évesen? Miért nem kezdesz önálló életet?

"Azért azok esetében, akik dolgoznak és van fizetésük. MI az oka annak, hogy még a szülőkkel élnek és nem a barátaikkal/ismerősökkel vesznek ki egy lakást? "

Az az oka, hogy nem akarom, hogy az utcára kerüljenek. Beleugrottak annó ebbe a svájci hitelbe, ami sok pénzt visz havonta.

Kedves 30+-os válaszolók!

Szeretnék valamit kérdezni, amit sosem mertem. íKérlek ne vegyétek bántásnak, de érdekel a téma (volt egy ilyen helyzetben lévő barátnőm).

Nem féltek attól, hogy lemaradtok arról a szocializációs folyamatról, amiben éppen részt kellene vennetek. Például nem költöztetek össze egyiddős haverokkal, így egy csomó minden kimaradhatott (nem csak bulikra gondolok, inkább beszélgetések, ismeretek, empátia, stb), illetve most, amikor már javában párkapcsolatban, vagy egyedül szoktak élni az emberek, nem féltek attól, hogy betokosodtok? Hogy nehezebben tudtok majd alkalmazkodni, amikor beköszönt a szerelem?

Az én ismerősöm teljesen becsavarodott,egy teljesen furcsa és irreális álomvilágba kergette magát, mindig mondogatva magának, hogy még csak 31 éves, még csak 32 éves, csak 33, csak 34, 35, 36...Életében nem élt együtt pasival, barátait elmarta maga mellől.

# 22!

Nincs ebben semmi bántó. Sajnos, valós problémát hoztál fel.

Én még odébb vagyok a 30-tól, de egyértelműen érzem, hogy sok mindenből kimaradok, s a későbbiekben ez nagy gond lesz/lehet.

Nem lógok a szüleim nyakán, gimnázium alatt kollégista voltam, utána meg már el se tudtam képzelni, hogy visszaköltözzek.

Kicsit sajnálom azt, aki nem megy el, mert sok mindenből kimarad. Az ismerőseimen azt látom, hogy sokkal nehézkesebben veszik az életet, jobban kötik őket a tárgyi és anyagi dolgok. Rugalmatlanok, a változásokhoz sokkal nehezebben alkalmazkodnak.

Ez nyilván logikusan következik az életvitelükből. Én nem tartom jónak. Régen évezredekig működött ez a modell, de a 21. században mindennél fontosabb az alkalmazkodás. Például munkahely szempontjából is. Tudni és merni kell váltani, és bízni kell az embernek magában, hogy képes rá. De aki sose tette, annak nincs meg ez az önbizalma. És inkább nem lép akkor se, ha kéne.

Mondjuk egy normális családban az, hogy valaki a szüleivel lakik, nem jelenti, hogy "a nyakukon lóg".

Nálunk legalábbis erről szó sincsen, senki nem érzi így!

Azért mert az anyámnak én vagyok az egyetlen segítsége a háztartásban, a kertben... (62 éves), és így anyagilag is jobban kijövünk.

Plusz ugye melírozni kell.

Ezt én nem a nyakán lógásnak fognám fel. Ezért nem kezdek önálló életet.

Értem én azt, aki azt írta, hogy lakásra gyűjt... még azt is, aki hitel miatt nem tud lépni. Azt már kevésbé, aki azt mondja, hogy a szülőkkel nehezebb kijönni, mint ismeretlenekkel, vagy haverokkal. Nem is ezek számítanak.

Még a "szocializáció" sem annyira gond, bár ott már lehetnek problémák...

Az igazi gond azzal van egy ilyen helyzetben, hogy pont azt nem tanulja meg a fiatal (tisztelet a kivételnek, aki pl. hazaad rendesen a fizetéséből, meg segít a szüleinek, és nem a szülei állják a szórakozását és kajáját, és rezsijét), hogy vannak más elvárások is egy felnőtt emberrel szemben, mint az, hogy ne ordítson és lázadjon, ha valaki valamire otthon megkéri:

pl. hogy lelkileg és önellátás szempontjából függetlenedjen, hogy ki tudja venni a részét a fizetnivalókból, vagy hogy önállóan tudja szervezni a családi (otthoni) és egyéb (akár hivatalos) teendőit, hogy alkalmazkodni tudjon a legkülönfélébb helyzetekhez (akár emberekhez), hogy reális és még éppen elérhető céljai legyenek és azért mindent megtegyen, hogy hosszútávra is tervezze a pénzügyeit, és még sorolhatnám.

Én sajnos azoknál, akik otthon laknak az ismeretségemből, mindezeket vagy szórványosan, vagy egyáltalán nem látom.