Jóban tudnál lenni az anyáddal ha rákos és semmit nem hajlandó tenni magáért, utálja magát?

Nem is csodálom, hogy nincs sok reménye. Az egyik rokonom is rákos volt. Senki nem akart annyira êlni, mint ő. Minden kezelésbe belement, mégis szörnyű kínok között halt meg. Ilyen egészségüggyel aki rákos, annak jó eséllyel kampec. Mire egyáltalán bejut az onkológiára, rendesen kivizsgáltatják, már általában késő. Hónapokat várj ct-re, időpontokra. Tényleg már csak az a kérdés, hogy kopaszon és hányva, a kemótól legyengülve halj meg vagy anélkül. Elég sok rákos alapján mondom ezt. Sajnos a szüleim is érintettek.

Valoszinüleg ha ilyen gyerekem lenne mint te, (Aki nem biztositod szeretö támogatásodrol, segitö együttérzésedröl, hanem csak elitéled, mert te mindent jobban tudsz.) én is elgondolkodnék, hogy érdemes-e a gyogyitás torturáin végigmenni?

Nem ítélném el, ettől függetlenül persze sz@r lenne nekem. Rossz lenne látni hogy szenved, illetve az emberek nagy része úgy van beprogramozva, hogy próbál küzdeni. De valahol, a lelkem mélyén azt hiszem megérteném. Egyébként nekem is azok a tapasztalataim, mint a 11-esnek, ezek következtében is gondolom úgy ahogy. Még ha meg is van az akarat, az nem garancia a gyógyulásra, sőt. És egyáltalán nem segit az, ami mostanában az egészségügyben van. Különben lehet én se küzdenék különösebben ha kiderülne hogy ilyen betegségem van.

Az, hogy az anyád utálja magát, mert depressziós nem indok arra, hogy te is utáld. Márpedig te utálod, akkor is, ha tagadod. Ilyen körülmények között pedig valóban nincs oka élni akarni. Ha mondjuk elfogadnád az érzéseit ahelyett, hogy veszekszel vele, akkor még lehetne jobb is a viszonyotok. De te arra képtelen vagy, nulla empátiával.