Elvált szülők gyermekei, akiket fiatalon ért a család elvesztése, milyen most, és milyen volt akkor?

Köszönöm mindenkinek a válaszokat!

Olvastam itt jót, és több rosszat a válás utáni szülőkkel való kapcsolatalakulásáról.

Azért voltam kiváncsi erre, mert sajnos ebben a helyzetben vagyok.

Az apa Én vagyok.

A feleségem lelépett egy nála majdnem 30 évvel idősebb f@aszival.

A gyerekünk jelenleg 2.5 éves, és rohadtul félek az elidegenítéstől.

Egyelőre a kapcsolatunk olyan, hogy igazából akármikor mehetek.

Kéthetente van nálam 3 éjszakát, és 3.5 napot napot, a következő héten pedig 1 teljes napot van velem a gyermekem.

Az út kb. 40-60 perc hosszú, ezért a mindennapi kapcsolattartás kicsit nehézkes lenne.

Nagyon apás egyelőre a fiam, de félek, hogy milyen kapcsolat alakul majd neki más férfiakkal szemben.

Félek attól is, hogy mást fog apának szólítani.

Egyelőre nagyon sok a kérdőjel bennem, amire választ maximum az idő adhat.

Én mindent megteszek azért, hogy a fiam és a köztem lévő érzelmi kapcsolat erősödjön és tudja, hogy rám mindig számíthat.

Amikor velem van, akkor vannak közös programok, élmények, játékok minden.

De félek, hogy az idő ellenem dolgozik, és a kapcsolatunk gyengülni fog. :(

Habár nem azért mert rajtam múlna, mert rajtam nem fog múlni, de sajnos már nem csak én leszek az életében mint az egyetlen férfi.

Köszönöm a tanácsot, Én is ezen a véleményen vagyok.

Nekem is elváltak a szüleim.

Bár Én “jóval” idősebb voltam mint most a fiam, de pontosan tudom, hogy milyen az amikor az egyik fél szidja a másikat.

Én ezt próbálom kerülni, sőt!

Jelenleg azon dolgozom, hogy a kommunikáció maradjon normális kettőnk között, többé-kevésbé sikerül is, de vannak napok amikor teljesen kifordul magából és mindent támadásnak, kötekedésnek vesz, ekkor is próbálok higgadt maradni.

És most úgy tűnik, hogy mindenki tartja a megbeszéltekhez magát.

Remélem, hogy nem lesz gond, csak annyira lehet manipulálni még a kicsiket. :(

Soha nem akartam, hogy a fiam átélje azt amit Én, hogy ne egy normális családban nőjön fel..

Annyira el vagyok keseredve ez végett belül.

Mert hiába ilyen pici még, már érzi a dolgokat és tudja, hogy valami nincs rendben.

Az anyja mondja mindig, hogy majd megszokja kicsi még, semmit nem fog észrevenni ebből stb.

De ez egyszerűen nem igaz!

Mivel most totálisan bizonytalanná vált a gyerekkora.

Az, hogy milyen emberekkel fog együtt élni, azok hogyan fognak viszonyulni hozzá egy idő után stb.

Milyen tapasztalatokat fog szerezni..

Olvasva itt néhány beszámolót, például a tiedet is 8-as, egyáltalán nem garantált, hogy normális embert fog ki a szülő maga mellé.

És ezek mind benne maradnak a gyerekben, felnőtt korban is, ezek mind mind formálják a személyiséget.

A legrosszabb pedig az, hogy egyszerűen nem tudom megvédeni úgy, ahogy szeretném.

Amit tudok megteszek, és ezen soha senki és semmi nem fog változtatni!

9-es megértelek teljesen.

Viszont a 8-asnak igaza van abban, hogy vannak jó emberek.

A gyerekek az elsők igen, es ezt az új partnernek is el kell fogadnia.

Ha pedig nem, akkor nem egymásnak valóak vagytok.

Nyilván ideig-óráig mindig elfogadják a másik gyerekét, majd hirtelen megváltoznak.

Volt ebben is részem gyerekként a testvéremmel, apám részéről, bár a testvérem ez jobban megszenvedte, mert Ő tovább maradt apuval ebben a kapcsolatban mint Én.

De a nő is akkor változott meg, amikor már apámtól lett 2 gyereke.

Azután észbe kapott apám, es kidobta a nőt..

De a féltesóimon viszont ez abszolúte jobban meglátszik sajnos..

Azóta már fiatal felnőttek Ők is, de nem volt senki aki normálisan nevelte Őket, mert az anyjukkal maradtak, es miután összejött valakivel, teljesen lesz@rta a gyerekeit…

De mindegy, ez egy más történet már.

Sajnos előre soha nem lehet tudni ki milyen ember..

Egyébként nálunk sem volt az, hogy ekkor mehetsz, meg akkor.

Az öcsémmel akkor mentünk apuhoz amikor akartunk, es fordítva is.

Volt mikor ott éltünk nála, volt mikor anyuval.

Én mondjuk többet anyuval, mert anyásabb voltam.

Persze jó pár évig szomszédok voltak anyu es apu, de utána is 5 percre laktunk egymástól, szóval könyebb volt.

Na mindegy is, mert a lenyeg az, hogy neked is boldognak kell lenned, hogy a gyermeked is lássa ezt a részt is.

Egyelőre Én is úgy vagyok vele, hogy nem kell senki, de ez azért van mert mèg nagyon friss bennem a dolog, és a megnemértés.

Hogy később mi lesz, nem tudom, de nem lehet bezárkózni, mert hosszútávon boldogtalan leszel.

Csak mostmár máshogy kell hozzáállni a dolgokhoz és gyereknek kell az elsőnek lennie, mindenben. Legalábbis szerintem.

Tényleg köszönöm a szavaidat, mert nyugtatóan hatnak most rám.

Biztos vagyok benne, hogy ez részemről így lesz, soha nem fogom magára hagyni.

Csak örökké sajnálni fogom azt, hogy amilyen életet szántam neki, ami a szülők része lett volna ebben az egészben, azt már nem tudom abban a formában megadni neki.

De ki tudhatja előre azt, amit soha nem is gondolt volna? Hogy amikor gyermeket vállal két ember akik szeretik egymást, egyszer csak vége lesz egy harmadik fél miatt?

Megtört is vagyok, de persze a fiamnak ezt nem mutatom.

Azt viszont őszintén sajnálom, hogy neked ezt át kellett élned.

Egyetlen gyermeknek sem szabadna ezeket átélnie amiket Te éltél át, sőt!

Őszintén hiszem, hogy egyszer mindenki megfogja kapni az élettől amit érdemel, habár ez egyáltalán nem vigasz semmilyen formában.

Hiszen a megtörtént dolgok nagyon komoly, és mély sebeket képesek hagyni.

Köszönöm 18-as.

Nem fogom, ez biztos.

Csak még ugye 2.5 éves, még olyan pici.

Félek attól is, hogy mást fog apának hívni, miközben nem Én akartam, hogy így legyen ez az egész.

Mindenesetre remélem, hogy majd idővel Ő is látja, hogy Én mindenben mellette voltam, vagyok, és leszek is.

Nyugtató, hogy Te a tapasztalat útján beszélsz és örülök neki, hogy valóban megtérül.