Ha ismertél olyan embert, aki nem tudta feldolgozni az egyik családtagjának elvesztését, mi volt nagyjából a története?

Szerintem általában a gyerek halála az ilyen, kortól függetlenül.

A szülőkét nehezen, de feldolgozzák az emberek, mert elvileg ez az élet rendje.

Vannak, akik ha megtalálják a lelkitársukat, párjukat, talán még ők.

Meg, akik a testvérüket veszítik el.

Nem történt vele ilyen extrém tragédia, nem siklott félre az élete, szimplán már 2 évtizede elnyomja magában.

Nagymamám az apja elvesztést, aki betegségben halt meg. A mai napig nem igazán dolgozta fel, nem ez szövi át minden napját, de ha csak egy szó erejéig is szóba kerül, vagy előkerül egy kép, azonnal keservesen sír, nehéz vígasztalni, utána napokig letargikus.

Azt hiszem a gyászfolyamat vége az, mikor az ember már mosolyogva tud beszélni arról, hogy milyen jó volt a szerette, milyen szép dolgokat csináltak együtt. Nyilván ott a hiány, de ez már fel van dolgozva. Nála ilyen nincs. Ő egyetlen alkalommal sem tudja csak a szép emlékeit felidézni. Mintha újra és újra kb egy héttel azután lenne, miután meghalt a dédapám, vígasztalhatatlanul zokog, szomorú, semmi sem segít rajta. Nem tud túlleni ezen, nem halványul a fájdalom. Nagyon sajnálom őt, valószínűleg ráférne egy jó pszichológus, de kizárt, hogy valaha is elmejnen.

Furcsa módon nem azok betegedtek bele és haltak meg korán az ismerősi körömben akik a gyermeküket veszítették el, hanem akik a szülőt, szüleiket.

Talán azért mert volt még testér, vagy lett később unoka, nem tudom pontosan az okát.

Félig lesz releváns a válaszom, de szerintem ideillő.

Édesanyám 49 éves volt, amikor kideült, hogy mellrákos. Apámmal teljesen jó házasságban éltek, és kettőnkkel a tesómmal igazi normális 4 tagú család voltunk. Apám ekkor 55 éves volt. Eleve, hogy a szeretett felesége halálos beteg (kilencvenes években járunk) brutálisan kiborította szegényt, mi pedig a huszonéveink elején jártunk a húgommal, így minket is.

Műtét, kemó, kezelés, jobbulás, stagnálás, visszaesés, ágynak dőlés és végül a családi házunkban halt meg 4 évvel később, 53 évesen, apám pedig ekkor 58 volt. Nagyon kikészült, pedig az utolsó fél év már egyértelműen előre vetítette. Én 25, húgom 23 volt.

Az egész családot lebénította édesanyánk elvesztése. És az érdekes, hogy később mi sokszor biztattuk apánkat, hogy felőlünk nyugodtan kezdjen új életet, mi nem fogunk beleugatni, mint a "szappanoperákban" szoktak. De nem, apánk nem nősült meg, méltósággal viselte az özvegységet, 23 évvel élte túl anyánkat. Egyedül maradt. Mi mindenben igyekeztünk őt segíteni, támogatni lelkiekben.