Elvált szülők gyermekei, akiket fiatalon ért a család elvesztése, milyen most, és milyen volt akkor?

Igaz én már 7 éves voltam mire szétmentek a szüleim. Rövid időn belül lett mostoha anyám és mostoha apám is.

Az jobb volt, hogy elváltak, mert nagyon rossz volt a folyamatos veszekedést és balhézást hallgatni.

A gond az, hogy ezt a következő kapcsolatukban folytatták.

Mostoha anyámmal jó a kapcsolatunk. Őt nagyon szeretem.

Eleinte az ex mostoha apámmal is jó volt, de utána kimutatta a foga fehérjét.

Abba is belekötött, ha valaki a magának választott villájához vagy kanalához hozzáért.

Egy kötözködő, megalázó, egyáltalán nem normális ember volt.

Igazából anyám is ilyen.

Ő kicsi koromban azzal a címszóval ütött meg, mikor pl véletlenül eltörtem egy poharat, h "Hálás lehetnék amiért ő üt meg és nem a párja, mert mostoha apámtól nagyobbat kapnék!"

Végig "imádkoztam" a 8 évet amíg együtt voltak, hogy végre szakítsanak véglegesen. Hála az égnek már sok éve nem rontja a családunkban levegőt. Viszont szenvedés volt, amíg velünk élt.

Sokszor azért nem mehettem apámhoz, mert az a pasi nem akarta. Ha sírtam ezért, megaláztak, mert csak "tettetem magam". Sokszor szidták apát, de gyerekként is felfogtam, hogy normálisabban viselkedik velem apa, mint ők. Persze apa sem volt épp minta ember, és hibátlan.

5 éves korom óta 1x láttam apámat élőben 2 hét erejére.

Külföldi származású, 3 éves koromban kiköltöztünk az ő otthonába külföldre, aztán anyám egyszer fogta magát és elhagyta, minket pedig hozott magával.

1 kezemen meg tudom számolni, hogy 1 évben hányszor beszélek apámmal, nemigazán kommunikatív és külföldön él.

Anyámnak lett utána párja, az első egy alkoholista volt aki ütötte verte, a második és jelenlegivel nincs gond, már van közös gyermekük is, ezáltal nekem egy féltesóm. Sosem tekintettem rá mostohaapaként, mert a nevelésünkben sem vett részt soha. "Anyám párja"ként szoktam rá hivatkozni pedig már egész gyerekkorom óta együtt vannak.

Azt érdemes tudni, hogy anyám sem volt soha mintaanya, 2x is lelépett tőlünk gyerekkorunkban mert egy adott faszihoz költözött inkább, akkor a mamám nevelt, de ez hosszú történet.

Ha nagyon őszinte akarnék lenni, apám kb soha nem volt, anyám pedig nagyon messze van az ANYA fogalmától és jelentésétől, de mivel ő volt inkább jelen az életemben, ő rá tekintek anyaként.

27N

Én pont így voltam, de a szüleim a kezdeti, érthetően feszült viszony után képesek voltak jó kapcsolatot kialakítani, így nem éreztem "csapásnak".

Egyiküknek sem lett új párja, ami nyilván sokat egyszerűsített az én szempontomból a helyzeten.

Apámmal nagyon jó a kapcsolat, soha nem mulasztott el egyetlen láthatást sem.

Kamasz koromban meg már együtt ünnepeltük a születésnapomat, aztán mindketten meghívták a másikat karácsonyra, húsvétra, mire felnőttem, már az ő születés- és névnapjaikat is együtt ünnepeltük.

Mindig az volt a véleményem, hogy nagyon jól csinálták, hogy olyan hamar elváltak, és nem vártak addig, amíg már egyáltalán nem bírták egymást elviselni.

Van ismerősöm, akinek a szülei egymás mellett maradtak, amíg felnőttek, és nem is voltak nagy balhék otthon, utána viszont már szinte egymás nevét sem lehetett soha kiejteni a másik szülő előtt...

Nekem 7 éves koromban váltak el. Akkoriban nem szerettem apumat, mert sokat kiabált. Nem is igazán szerettem a vele töltött hétvégéket. Most már nagyon jó a kapcsolatom, sok mindenről tudunk beszélni és elfogadja h másmilyen vagyok. Anyukámmal viszont már nehezebb a helyzet...

16L

Nem volt csapás, kivéve azt, hogy apám 24 éves koromig jó nagy ívben... a fejemre.

Megbánta, megbeszéltük, most már jó kapcsolatunk.

Ezen kívül apám meg anyám képtelenek egy légkörben meglenni, és anyám hisztizik, hogyha apámhoz is elmegyek pl. karácsonykor néhány órára.

A mostohaapám alkoholista, és kb. utál, de ja, minden király.

Én örültem, amikor végre elváltak a szüleim. Nem lehetett már bírni kisgyerekként azt a folyamatos hisztit és veszekedést.

Amúgy kívülről anyám tűnthetett az agresszornak, de hamar kiderült, hogy:

1. Amint apám kikerült a képből, elkezdett megnyugodni, és a későbbiekben egy sokkal kiegyensúlyozottabb, békésebb személyiség lett. Nyilván nem változott egy introvertált zen szerzetessé, de abszolút együtt lehetett élni vele.

2. Amint apám kikerült a képből, instant fosott ránk. Leginkább el sem értük, vagy ha mégis, akkor tőmondatokban kommunikált. Alig láttuk.

Szóval mindent összevetve ezerszer jobb volt így, mintha együtt maradnak, és folytatódik a cirkusz.