Miért hiba, rossz dolog sokak szemében az, ha valaki megszakitja a kapcsolatot a bántalmazó szüleivel?

Azokat, akik a kommenteket írják életükben nem bántalmaztak, így el sem tudják képzelni, milyen akár csak a folyamatos szóbeli abúzus.

Emellett pedig végtelenül ostobák.

Aki ilyet tanácsol, az valószínűleg maga is mérgező, bántalmazó.

A szüleit nem választhatja meg az ember, de ha felnőtt joga van eldönteni, hogy akar-e vele kapcsolatban lenni.

Szerintem még csak bántalmazónak sem kell ehhez lenni.

Ha nagyon távol áll tőlünk emberileg, teljesen más értékrend szerint él, miért kellene vele tartani a kapcsolatot?

Hát tudom miért, hát, mert akkor nem örökölsz.

Ez van sajnos. Sokan inkább eltűrik, elviselik a számukra nem pozitív embereket a pénz miatt.

Magyarán, azért csinálunk gyereket, hogy legalább legyen pár idióta, aki elviseli a személyünket az esetleges örökség reményében, meg legyen, aki majd gondoz.

Sok embernek már eleve azért lesz sikertelen az élete, mert rátelepednek a szülei ezzel a nyomasztó hierarchiával.

Nagyon kevés az olyan szülő, aki rendelkezik önismerettel, pszichológiailag kiművelt, esetleg érdeklődő és tájékozódik, megtanulja hogyan kell jó szülőnek lenni, hol vannak a határok, hogyan kell tisztelnie a gyereke határait.

Így, ahogy írta előttem valaki, a társadalom azt mondja, hogy a szülő az atyaútisten, ugyanolyan dolog ez, hogy az időseket tisztelni kell.

Nem azt mondja, hogy mindenkinek jár a tisztelet, hanem státusz privilégiumot ad valakiknek.

Nonszensz. . . .

Amíg nem harapott meg oroszlán, addig nem tudom elképzelni, hogy mennyire fájhat... Nyilván tudom, hogy fáj, de azt már nem, hogy mennyire.

Ameddig valami nem történik meg velem, addig nem tudom, hogy pontosan milyen érzés lehet.

Kérdező. Ez azért van, mert sokkal gyakrabban hallani olyat, hogy valakit megcsalnak és jobban szem előtt van a téma. Nem sokan merik nyilvánosan bevallani csak úgy bárkinek, hogy valamelyik szülője molesztálta, bántalmazta, stb. Mostanában már csak-csak, de régen ez szégyen volt, a bántalmazott ember szégyene, nem a bántalmazóé. Nem véletlen létezik az "áldozat hibáztatás" szó.

És mivel még nem találkozott olyannal, aki feltárta volna neki a borzalmas gyerekkorát (vagy nem hitte el, ha mégis megtették), így bele sem gondolt a témába, mert nem volt miért. Aki még nem találkozott ilyennel, annak fogalma sincsen, egy beteg elme mit megtehet a gyerekével. Ha valaki felvázolná neki a lehetőségeket, tuti belegondolna, és elszörnyedne ő is. Csak egyszerűen nincs ilyen, aki eléri nála, hogy belegondoljon.

Illetve sokan vannak úgy (és itt gyakorin is lehet ilyenekkel találkozni), aki egy-egy ilyen történet hallatán azt gondolja, ki van színezve, túl van ragálva, vagy egyenesen kamu.

Egyébiránt meghallgatni egy ilyen történetet sokkal kevésbé felkavaró, mint átélni. Mert mikor valaki elmesél egy ilyen történetet, elborzadsz, megsajnálod, persze. De amikor ott vagy benne, és napról napra rettegsz, vajon mi lesz legközelebb, mire mész haza, vajon szép szóval, vagy pofonnal várnak, vajon a legutóbbi pofonnál mit követtél el, mikor már nem tudsz halkabban járni, nehogy meghalljanak és szem elé kerülj... Amikor nem tudod, hogy legközelebb mikor kell anyád kezéből kicsavarni a kést, mert legutóbb is meg akart késelni, vagy attól rettegsz az iskolában, de annyira, hogy a szünetben telehányod a wc-t, hogy az öcséd vajon életben lesz-e még, mire hazaérsz a suliból, vagy anyád úgy földhöz baszta, hogy meghalt, csak mert a pár hónapos csecsemő éppen elmerészelte sírni magát...

Mikor meghallgatod, nem érzed annyira szörnyűnek, mint az, aki átélte. Mert sok minden lehet, amit nem mondott el, mert azt már ő is szégyelte. Vagy szépen sorban meghallgatni kevésbé szörnyű, mint átélni, hogy egyszerre négy-öt dolog kavarog benned, egyik szörnyűbb, mint a másik. Mikor annyira eleged van mindenből, hogy már a szétbarmolt borotvából kiszedett pengével simogatod a csuklódat, hogy leglább így vége lesz. De csak azért nem teszed meg végül, mert tudnád, akkor a kisöcséd egyedül marad a szörnyeteggel.

Ez azoknak a szemében hiba és rossz dolog, akik:

a) maguk is bántalmazó szülők,

vagy:

b) pont őket bántalmazták a szüleik úgy, hogy szinte már Stockholm-szindrómásak a szüleik irányában; meg akarják védeni a bántalmazó szüleiket, mert nem veszik észre, hogy ők maguk is bántalmazás áldozatai, és/vagy ha beismernék, akkor a saját gyengeségüket/traumáikat és a szüleik rosszindulatú természetét kéne beismerniük, ami ellentétes a gyerekkorukban beléjük nevelt világképpel; meg hát ott van az a régi becsípődés is, hogy "a szülő szent és sérthetetlen, és bármit is tesz és mond, neki mindig mindenben igaza van".

Szerintem nagyon is jó, helyes és bátor dolog megszakítani a kapcsolatot a bántalmazó szülőkkel.

#18-as vagyok.

Annyit tennék még hozzá, hogy sokan azért nem tudnak elképzelni bizonyos dolgokat, és azért nem fogják fel bizonyos dolgoknak a súlyát, mert nem rendelkeznek kellő empátiával - "beleérző képességgel" -, vagyis nem tudják beleképzelni magukat más helyzetébe. Ez nem feltétlenül az ő hibájuk, egyszerűen csak így vannak összerakva (kicsit lesarkított példa, de ez hasonló, mint amikor valakinek nehezen megy pl. a fejben számolás, és nem érti h hogy tudja rávágni valaki a helyes választ arra, ha megkérdezik tőle az utcán h "mennyi 17-szer 30", vagy például ha valakinek egyszerűen nincs térlátása, vagy oldaltévesztő, ilyenek).

Olyan is van, hogy egyes emberek rendelkeznek kellő empátiával, csak még nem találkoztak személyesen olyan helyzettel, hogy átérezzék ezeknek a dolgoknak a súlyát, és beleéljék magukat egy olyan személy helyzetébe, akit pl. bántalmaztak a szülei.

Én például ilyen vagyok: alapvetően nagyon empatikus ember vagyok, talán kicsit túlságosan is, de egyszerűen nem érzem át egy dolognak/szituációnak/helyzetnek/eseménynek a súlyát, és nem tudom beleképzelni magam az illető(k) helyébe, amíg egy adott dolog velem is meg nem történik, vagy pedig valami úton-módon nem találkozom az adott dologgal úgy, hogy végre eljusson a tudatomig annak a súlya, és bele nem tudom képzelni magam egy ember viszontagságos helyzetébe.

Most egy elég extrém példa következik, de ez konkrétan velem történt meg, ezért személyes tapasztalat alapján így tudok beszámolni erről a jelenségről. Tehát otthon, főleg az egyik szülőm részéről, elültetésre került bennem egy kis rasszizmus még gyerekkoromban (konkrétan 1 vagy 2 mondat összvissz, amire emlékszem, de az bőven elég volt, hogy elültesse ezt a gondolatmagot a fejemben), amit néhány gyerekkorban történő, nemzetiségiekkel átélt negatív élmény, majd kamaszkor elején még több ilyen élmény (fizikai bántalmazás utcán szembejövő emberek által), és pár évvel később pedig egy erősen fajgyűlölő társaságba való bekerülés echte rasszistává, és más tekintetben is kirekesztővé tett engem sok-sok évre. Nem balhéztam sose, őszintén bevallva ahhoz túl gyáva vagyok h bárkibe beleálljak, és ha valaki belém áll, akkor is inkább meghunyászkodok; de gondolati szinten, hát... "mindengyűlölő" voltam, maradjunk annyiban. Aztán az élet úgy hozta, hogy érintőlegesen ugyan, de bekerültem a szórakoztatóiparba, és napokig dolgoztam 1-1 filmen és sorozaton, ahol számos dokumentumfilm és -sorozat is keresztezte az utamat, köztük pár önéletrajzi dokuműsor. Na, volt 2 műsor, ami gyökeresen megváltoztatta a gondolkodásomat. Az egyik egy biológiai férfiról szólt, aki a nemváltoztató műtétjéig tartó viszontagságos utat mutatta be, 10 évvel korábbi videóktól kezdve a jelenkorig, lépésről lépésre kb. mindent elmesélt ő is, a családtagjai is, a barátai is. Egy másik műsor pedig egy néger kosarasról szólt, a sportág egyik fontos úttörőjéről, aki abban az időben kezdett el kosarazni, amikor a négereknek az USA egyes államaiban még hátra kellett ülniük a buszon, nem járhattak könyvtárba, külön WC-re kellett járniuk mint a fehér társaiknak, meg ilyenek - és a sport mellett ez a téma is elég hangsúlyos szerepet kapott a műsorban. Szóval ez a két műsor úgy tárta elém ezt a két témát, a queerfóbia és a rasszizmus témáját, hogy végre bekapcsolt a fejemben a queerekkel és a más nemzetiségű-rasszú emberekkel kapcsolatos empátiám is. Más szóval, ez a két műsor elindította az addig mindengyűlölő és mindenfób agyamat egy olyan úton, hogy évek során végre sikerült kipucolni belőle ezeket a marhaságokat (köszönhetően néhány további műsornak, de ez a 2 volt a kiindulópont). Ma már amikor meghallok bármilyen gyűlölködő beszédet, meglátok ilyen írást valahol, nem leszek ugyan egy "social justice warrior", de felteszem a kérdést, hogy: "ártott neked ez az illető, ez a közösség? nem? akkor meg miről beszélsz?"

Tudom, ez elég furán hangzik, de így történt. Még számomra is hihetetlen, hogy úgymond "megjött a jobbik eszem", de megjött. És amire ki akartam lyukadni ezzel, hogy egészen addig nem alakult ki bennem az ilyen irányú empátia, amíg közvetett módon ugyan (műsorok révén), de nem találkoztam a queer-fóbia és rasszizmus által sújtott emberek nehézségeivel olyan kontextusban és olyan módon átadva, hogy annak a súlyát az én elmém és felfogóképességem számára is érthető módon valami eljuttassa a tudatomig, hogy bele tudjam élni magam az érintettek helyzetébe, és úgymond "magamévá tudjam tenni" az ő nehézségeiket. Ez lehet a másik oka annak, hogy egyes emberek nem értik, hogy valaki hogyan képes megszakítani a kapcsolatot a szüleivel: mert még nem találkozott olyan emberrel, aki úgy mesélte volna el neki töviről hegyire a saját bántalmazását, hogy azt a kételkedő ember "empátia-szenzora" is meg tudja érteni. Persze akiben nincs kellő empátia, vagy túlságosan elfogult a "szülői szentséggel és sérthetetlenséggel" kapcsolatosan, esetleg ő maga is bántalmazó szülő, az soha nem fogja ezt megérteni.

Szóval röviden, azért nem értik sokan, mert vagy nincs bennük kellő empátia, vagy pedig az "empátia-szenzoruk" még nem találkozott megfelelő és közvetlen vagy közvetett módon a bántalmazó szülők okozta traumákkal. Én hiszem, hogy ha egy kételkedőnek "vannak rá antennái", és úgy meséli el neki egy bántalmazott gyermek az általa elszenvedett traumákat, hogy "vegye az adást", akkor szép lassan elkezdenek benne dolgozni ezek a gondolatok, és előbb-utóbb felfogja, hogy ez nem szimpla hiszti, hanem súlyos lelki traumákról van szó.

"De mi az, hogy "nem tudja elképzelni"?

Mármint, mondjuk ha az embernek nem hal meg a gyereke, akkor is el tudja képzelni, milyen borzalmas dolog lehet az. Vagy ha normális házasságban él, akkor is el tudja képzelni, milyen iszonyatos lehet, ha megcsalja vagy bántalmazza az embert a párja, sőt ilyenkor mindenki kardoskodik, hogy lepjen ki, meneküljön, de ha a szülő csinálja ugyanezt, azt nem tudják elképzelni?

Ezt nem ertem."

Nem is elképzelni kell, hanem elfogadni. Elfogadni lehet megértés nélkül is.