Mindekinek jó a kapcsolata a gyermekével?

Valaki: "Szerintem ez és ez a jelenség elég gyakori."

9-es: "J-juj, juj... n-nem sz-szabad á-általánosítani!"

A jó hír, hogy 9-es bármikor elhelyezkedhet papagájként.

Te nagyon fiatal lehetsz, ha nem láttad a boomereket "fénykorukban". A tipikus "felnőtt" a nyolcvanas években állandóan "ideges" volt, ami azt jelentette, hogy torka szakadtából üvöltözött, csapkodott, egyik cigiről a másikra gyújtott, és folyton sírt a szája, hogy szar az élete. Ez a pózolás teljesen általános volt. A boomerek többsége egyetlen hangerőt ismert, és a legapróbb kellemetlenséget is hisztérikus drámával reagálta le. Ma simán kapnák a seggükbe a nyugtató injekciót! Elvárták, hogy a gyerekek csakis ájult tisztelettel közelítsék őket, alázatosan megköszönjék, ha egyáltalán válaszolnak, és vegyék tudomásul, hogy bármikor üthetnek, ha szerintük "tiszteletlen" volt a hangnem. A legnagyobb tiszteletlenség természetesen a parancsmegtagadás, hiszen hogy merészel egy gyerek nemet mondani egy felnőttnek?! Aztán persze nem értették, hogy miért önállótlanok a felnövekvő gyermekeik... Az erőszak általános volt, és teljesen elfogadott, hogy egy tanár beleverje a gyerekek fejét a falba, padba, vagy bottal verje el őket. De az is, hogy a nyílt utcán leüssenek egy gyereket, mert "szemtelen" volt.

Ezt a mentalitást ma is sokszor meg lehet figyelni az X generációsok között. Szerencsére a mi korosztályunk lázadása az volt, hogy teljesen és maradéktalanul elhatárolódtunk mindentől, amit a boomerek képviseltek. A zenéjüktől, a filmjeiktől, a szokásaiktól, a szövegeiktől. Az egész kilencvenes évek egyfajta "Nem leszek olyan, mint a szüleim" mozgalom volt.

15.: Nem vagyok nagyon fiatal, 47 éves vagyok.

Amit írsz a boomerekről, annyiban igaz, hogy 40 éve még a kisfokú testi fenyítés megtűrt jelenség volt, de a gyerekét indokolatlanul, vagy sokat verő embert akkor is elítélték. Akkor se dohányzott mindenki, nem várt feltétlen engedelmességet a gyerekétől. Az tény, hogy valamivel hierarchikusabb volt a szülő-gyerek kapcsolat, mint ma, de akkor se volt minden szülő zsarnok. Hisztérika se volt mindenki. Lehet, hogy te idegbetegek közt nőttél fel, de akkor se ordított non-stop mindenki.

Dehogy ítélték el. 15 éves voltam, amikor az egész osztály előtt brutálisan összevert egy seprűnyéllel a tesitanárunk. Szétrepedt a bőr a hátamon, átázott a trikóm a vértől. A kutyát nem érdekelte. Anyámék írtak egy levelet az igazgatónak, aki megígérte, hogy "komolyan veszik". Nemrég találtam meg anyám hagyatékában a levelet, ez volt a vége az egésznek. Azaz mégsem, mert a tanárok közölték velem a folyosón, hogy minden tárgyból számítsak bukásra, amiért "bajt hoztam" a kollégájukra. Anyámék még megpróbálkoztak a rendőrséggel, ahol megszüntették az eljárást pontosan azzal, hogy "kisfokú testi fenyítés" történt. Egy hónapig jártam kezelésre utána. Történt mindez 1990-ben, egy budapesti középiskolában.

De ez csak egy volt a sok közül. Általánosban is rengeteg idegbeteg, erőszakos, túlzás nélkül bűnöző tanárom volt. Másodikos koromban egy öreg szarházi szadista öregasszony és egy személyiségzavaros fiatal volt a két börtönőrünk. Az előbbi a járóbotjával ütötte a gyerekeket, meg a hajuknál fogva rángatta, pofozta őket. A másik folyton üvöltözött, hisztériázott, borogatta a padokat, tört-zúzott, meg persze ütött-vágott mindenkit. Volt olyan szokása is, hogy közölte, hogy "leveszi a kezét" valakiről, "nem érdkeli, mit csinálnak vele a többiek", és kiment a teremből. Mire visszajött, a "vétkest" általában véresre verték az osztálytársai. Szabályos lincselések voltak. A sok kis seggnyaló így igyekezett bevágódni Ági néninél.

Általában azok nem emlékeznek így negyven év után az ilyesmikre, akik otthon biztonságban voltak. Sajnos nem minden család volt ilyen. Én például 8-9 éves koromban nem tudtam értelmezni, mi a szerepe a szülőknek. Minden felnőtt ellenséges volt velem, ők is. Otthon sem voltam biztonságban. Mikor egyszer azt hallottam valakitől, hogy ő szereti a szüleit, őszintén megdöbbentem, és nem értettem, hogy lehetséges ez. Mit lehet szeretni azon a két börtönőrön, aki iskola után átveszik az egzecírozás feladatát?

Az persze igaz, hogy az én szüleim még akkori mércével is betegek voltak. Ha ma lennék gyerek, már rég kiemeltek volna a családból és lecsukják őket. De az ún. "pedagógusok" nagy részét is, akikkel dolgom volt. Már az óvodában találkoztam olyan óvónőkkel, akik legitim fegyelmezési módnak tartották a gyerekeket székhez kötözni, hideg vízzel locsolni.

De hiszen ma is vannak ilyenek. Alig pár hete volt hír, hogy valahol egy tanárnő úgy "fegyelmezte" a gyerekeket, hogy vetkőzésre kényszerítette őket az egész osztály előtt. Mikor megírta az Index, csak pislogott ő is, meg az istenbarma kollégái is, hogy most ezzel mi a baj? Ezek az emberek ezt látták gyerekkorukban, hogy ez normális és ezt kell csinálni. Ez a boomerek öröksége.

Kapásból fel tudok sorolni egy rakás ismerősömet - már felnőttünk -, akiknek az enyámhez hasonlóan elbszott gyerekkora volt.

Van, ahol "csak" verbális abúzus, kontrollmánia - mint nálunk -, de nem egy esetben előkerült a szíj, fakanál, ütés, mint nevelési eszköz.

Meg olyan ismerősöm is van, akire konkrtétan nagy ívben szrtak, mert lett egy kistesó és ő lett hirtelen a szent, az idősebbik meg onnantól kezdve nőtt mint a gaz kb.

Ebből a halmazból a hajdani gyerekek jórésze nem is tart kapcsolatot a szülőjével - pl én sem.