Az átlagon aluli anyagi/jövedelmi helyzetű szülők miért akadnak ki / csodálkoznak azon, ha a gyerekük/gyerekeik nem szeretik, nem tisztelik őket?

Mondjuk attól még, hogy valakinek anyagi korlátai vannak, élhetnek olyan életet, ami megfelelő, de az sajnos nagyon ritka.

Általában az ilyen szülők ostobák is.

Öcsémmel gyakran ettünk barátknál, mert otthon nem volt semmi. Bulizni középiskolás koromba évente ha 1x volt rá pénzem. Nem jártunk moziba, pizzériába, mcdonadsba stb. 1 nadrágom volt 1 évre.

Bár minket a deviza hitelek tettek tönkre.

Ettől a helyzettől apám alkoholista lett, így még kevesebb pénzünk volt.

Szeretetet, jó nevelést így is megkaptuk. Viszont volt előnye is, megtanultuk, ha bármit is el a karunk érni ahhoz tenni kell...

Azóta megnőttünk, kitörtünk, és jóval átlag feletti körülmények között élünk.

Értem kérdező, tehát ha te nem leszel milliomos, akkor senkinek se kell téged szeretni és tisztelni?

Normális, nem anyagias suttyóknál az embert nem a pénze miatt szeretik, hanem azért, amilyen ember. Mi is szegények voltunk de anyukámtól érzelmileg többet kaptam, mint sok gazdag gyerek, mindig számíthattam rá. Tudod mit? Inkább legyek szegény egy érzelmileg támogató közegben, mint gazdag olyanban ahol ha bajod van a kezembe nyomják a bankkártyát de rám se néznek.

Anyukám egy fizetésből, nagyon kevés pénzből nevelt fel a testvéremmel együtt engem.

Imadom, szeretem, jobb szülőt nem is kívánhattam volna.

Nekem sokkal több anyagi forrásom van, mégis fekeannyi türelmem, mint anyukamnak volt. Simán jobban járnának a gyerekeim egy olyan szülővel, mint ő volt, még akkor is, ha nem a tengerpartra járnának nyaralni, hanem a panel előtti téren töltenék a nyári szünetet.