Elvált szülők gyerekei (csonka családban, mozaik családban) tényleg láthatják ennyire torzan a családi helyzetüket?

Házasságban élek,van egy közös gyermekünk és előző házasságainkból 3:1 a férjem javára.

Ismerettségünk kezdetén ő saját ingatlanában meglehetősen zsúfolva és 7 éve egyedúl elváltan éldegélt mindhárom gyerekével. Hivatalosan 2 felügyeleti joga nála volt, a 3. felnőtt volt csak kitették az albérletéből.

Amit láttam a "családjukból" az ezek voltak: a két idősebb gyerek összeverekszik, nem beszélnek egymással, apjukkal csúnyán beszélnek, beszólnak, mindenki dohányzik, iszik. Felnőtt gyerek extazyhasználó. A legkisebb minden hétvégén ment az édesanyjához.

A mostoha apját mind utálta, kibeszélte, semmire se becsülte.

A későbbi férjem kizárolag sms-ben kommunikált az anyukával, az anyuka csak szidta, számknkérte vagy pénzt kért tőle a gyerekek ilyen olyan büntetésére (bliccelés, gyorshajtás...) vagy elrontott felvételi miatti protekció ügyében kereste. Semmi pozitívumot nem láttam se az ő "együttműködésükben", se az együtt élésükben. Nem voltak közös programok, a testvérek nem beszéltek egymással, a legkisebbre a középső féltékwny volt, hogy őneki az apja mindent megvesz, neki semmit. És még sorolhatnám.

A férjem akkoriban nagyon udvarolt nekem, odáig és vissza volt, hogy végre vagyok neki én. És elsősorban azért, mert szép fokozatosan próbáltam a gyerekeivel is megismerkedni, barátkozni, közös progamokat szervezni. Sajnos a gyerekei azonban erre nem voltak nyitottak, így általában az én gyerekemmel mentünk el ide-oda, csak ő néha a legkisebb gyereke látogatott el hozzánk. Én úgy gondoltam ez nem baj, nagyok, már nem akarnak az apjukon, főleg nem egy barátnőjén lógni.

A férjem folyton áradozott, mennyire szeretne ÚJRA családban élni, mennyre hiányoznak neki a kirándulások, közös étkezések, programok. És mennyre fantasztikus, hogy újra családba tartozónak érzi magát velem (velünk).

Miután összeköltöztünk (új, tágas házba) sajnos sok hónapi igyekezetem/tünk ellenére az ő édesgyerekei képtelenek voltak akárcsak lakótársként részt venni az együttélésben. Ezalatt azt értem, hogy a házimunkában egyáltalán nem.vettek részt, de még tekintettel se voltak egymásra, ránk. (Hajnalban 1 órás hajszárítás, éjszaka gép előtti ordítozás csúnya szavakkal hétköznapokon, ételek felfalása egymás elől etc.)

Aztán jöttek a komolyabb problémák drogozás. Sajnos későn mondta el a férjem, hogy ez nem újkeletű, hanem több éves probléma. Emiatt végül a két idősebb gyereke elköltözött.

Amikor megszületett a közös gyerekünk, akkor a legkisebb is hirtelen kijelentette, neki nagyon rossz velünk inkább elmegy az édesanyjához.

Ezután most, hogy végre a sok viszontagság után legalább a férjem és én és a közös gyerek és az én gyerekem együtt éldegélünk, úgy-ahogy jól érezzük magunkat. A férjem gyerekei elkezdtek írogatni az apjuknak, hogy:

1. Én (igen én) szétvertem az ő családjukat.

2. Miattam minden rossz lett.

3. Amióta vagyok minden rossz írányba változott.

4. Csak rossz dolgokat köszönhetnek nekem.

5. A családjuk azért nem család, mert ez legfőképp az anyjuk/apjuk/mostohaapjuk (valas ota jelen van) és az Én hibám.

6. Ők örülnek, hogy az apjuk boldog, de mennyire megváltozott és ez milyen szörnyű.

(A férjem annyiban valóban megváltozott, hogy abbahagyta a napi szintű ivást.)

Én teljesen elkeseredtem, hogy ők kívülről ezt látják és visszasírják azt az időszakot, amikor verekedtek, külön ettek, az apjukat csak részegen vagy becsiccsentve látták, amikor nem fértek el egy lakásban, amikor az anyjuktól és a mostohaapjuktól az apjuknak jöttek panaszkodni. És hol vertem én szét az ő családjukat? Olyat is hallottam már vissza, hogy a legidősebb azt terjesztette én voltam az apja szeretője (miközben igen a mostohaapa az anyuka szeretője volt, de engem akkor még senki se ismert és én se őket).

Nem kellene foglalkoznom vele, de látom a férjemen mennyire bántja őt is, engem meg elkeserít ez a torz látásmód.