Mit gondolsz neked milyen gyermekkorod volt? És ez hogy hat a mostani életedre?

Anyámtól szeretetet nem igazán kaptam, kritikát annál többet. Akárhányszor beszélgetni próbáltam, az csak idegesítette. Akármit csináltam, az úgy nem volt neki jó. Vélt vagy valós hibáimat hiánytalanul hányta a szememre. Apám meg mikor milyen hangulatban volt, aszerint volt vagy kedves, vagy bántó. Az érzéseimről teljesen hiábavaló volt bármelyikükkel is beszélni.

Ami nagyon zavaró volt még, hogy az égvilágon mindent és mindenkit szidtak, mint a bokrot. A kedvencem az volt, mikor a szakdolgozatomhoz tartozó programot szidta apám, hogy milyen szarul néz ki. Nem is tudta, hogy mi az egyáltalán, vagy hogy én csináltam, csak látta a képernyőmön, és bele kellett kötnie.

Sokáig azt gondoltam, hogy nem is volt ez rám túl nagy hatással, mert mindig nagyon jól, sőt eleinte kiemelkedően teljesítettem az iskolában. Ám ahogy teltek az évek, úgy mindinkább ráébredtem, hogy homokra építettem palotát... És hát düledezik már, ha még össze nem dőlt teljesen.

Önbizalmam, motivációm gyakorlatilag nem létezik. Nincs semmi célom. Nagyon szorongok. Mindig azon gondolkodom, hogy mások titokban mi rosszat gondolhatnak rólam, mivel árthatnak nekem. Nem bízok senkiben a páromon kívül. Amikor rosszabb passzban vagyok, még őrá is gyanakodom sajnos.

A legrosszabb az, hogy sok mindenért lehetek hálás nekik. Felneveltek, ahogy tudtak, és értem, hogy szeretnek is, csak ezt nem tudták/tudják mutatni. Így igazán még csak haragudni se tudok rájuk.

Nekem 12 éves koromig átlagos volt, persze voltak problémák

akkor is de valahogy átvészeltem.

Anyámmal meg a húgommal éltem

apámmal szét mentek és ő

ki költözött külfödre.

12 éves koromtól már egyre

rosszabb volt minden, és később

már maga a borzalom.

Anyám féltékeny volt apámra

hogy én el járok vele nyaralni

és árulónak nevezett.

Volt hogy egy nyaralásra nem

vitt el a régi óvodáskori

barátnőmmel mert én a kérése

ellenére el mentem apámmal.

Mindenbe bele kötött

mindenért piszkált.

Folyton bántott és megalázott

lelkileg. A húgom levetett ruháiban jártam nem vehettem

magamnak semmit.

Amikor apám meghalt akkor

A mamámmal kezdte el a féltékenykedést. Azt mondta én

elárultam őt mert szóba álltam

az ellenségével.

Aztán 22 éves koromban elköltöztem

az akkori barátommal.

Igazából nagyon kihatott ez

a bánásmód a felnőtt koromra

mert mentálisan beteg lettem

és gyógyszereket is kellett

szednem. Félénk lettem, zárkózott

és önbizalomhiányos.

De mostanra már szerencsére

jobban vagyok valamivel

de még mindig messze van a vége.

Anyu nevelt fel Nagymamám segítségével, apám nem fizetett soha gyerektartast és nem is keresett. Ebből adodoan nyilván anyagilag elég nehéz volt engem felnevelni, de probaltak mindent megadni. Suliban gyakran kikozositettek, vertek, mert nem volt apám, aki megvedjen.

A férfiakban a mai napig nem bízom, nem hiszem el, hogy engem is szerethet valaki.

30N

#34

Nejemnek nagyon hasonló gyerekkora volt a tiédhez. 16 évevegyütt vagyunk és szeretjük egymást máig, szóval ne add fel mert a szüleidnek semmi köze ahhoz, hogy egy társat találj és szeressen téged. Ez egyedül csak rajtad múlik!

Szar. Apám piál, anyám folyton ordít, idegbeteg, konkrétan a semmire b.tak egy gyereket, mert anyámnak mindenki azt mondta, hogy majd akkor apám biztos leteszi a piát, meg hogy a sajátod majd más lesz, azt szeretni fogod (anyám és apám is utálja a gyerekeket). Magyarán a gyerekkorom a folyamatos félelemről szólt, hogy vajon miért kapok aznap, vajon mennyire jön haza anyám dühösen amit majd rajtam tölt ki és hogy vajon apám mit fog részegen összekoszolni/szétcseszni a házban amit nem tudok időben eltüntetni mire anyám hazaér és szintén én szopok majd miatta. Úgy kellett léteznem, mintha nem léteznék, nem volt szabad hangosnak lenni pl énekelni, megszólalni amikor szólt a tv (szóval egész nap), szaladgálni, úgy játszani ahogy a normális gyerekek szoktak. Ha nem vettek észre, akkor nem kaptam, ami jó volt. Az egyetlen amire vágytam, az a csend volt és hogy el tudjak végre húzni onnan. Életem legboldogabb pillanata volt, amikor ez megtörtént.

A mostani életemre úgy hat, hogy sok idő volt mire leküzdöttem a visszamaradásomat szociális és bizalmi téren, az anyagi részéről nem is beszélve. És persze tanultam belőle, eszem ágában sincs gyereket vállalni, akárhogy tukmálják.

Vegyes érzelmeim vannak a gyerekkorommal kapcsolatban, de több a jó, mint a rossz. Egyedüli gyerek vagyok, de sosem voltam elkényeztetve, ami kimondottan nagy előny a felnőttkorom szempontjából.

Nagyon pozitvnak éltem meg, hogy önálló lehettem. Büszke voltam rá, hogy gyerekként elmehettem egyedül a boltba vásárolni, vagy elmehettem egyedül moziba, ha egy filmet szerettem volna megnézni. Nagyon élveztem, hogy a nyáron kulcsos gyerek lehettem és a szüleim megbíztak bennem és tudhatták, hogy nem csinálok hülyeséget. Ellenben negatív volt az, hogy sokszor gyerekkoromban is felnőtt helyzetekek elé állítóttak. Kimondottan nagymamám, aki sokszor rám hagyta a 7 évvel fiatalabb unokatestvérem pesztrálását, amikor együtt voltunk nála, vagy hogy iskoláskoromtól kezdve nem nézhettem nála rajzfilmeket, mert az szerinte túl gyerekes volt és egy iskolásnak az már nem való.