Érthető, hogy ezek után jóformán gyűlölöm a szüleimet, és nem vagyok benne biztos, hogy valaha meg tudok bocsájtani?

Konkrétan úgy zártam le, hogy kb. 6-7 hónapig titokban dolgoztam azon, hogy le tudjak lépni, legyen hova mennem. Amikor először jutott eszembe a szakítás, akkor nem volt semmi esélyem kilépni, csak a szüleimhez mehettem volna, ahová az exemnek simán bejárása lett volna. Anyagilag ellehetetlenített, és a baráti kapcsolataim is annyira leépültek mellette, hogy egy barátomhoz sem tudtam volna költözni ideiglenesen sem, és nem lett volna pofám pénzt sem kölcsönkérni. Szóval a saját pénzemből kellett dugipénzeket gyűjtögetni, össze-vissza kellett hazudoznom. Titokban kellett azt is megszerveznem, hogy munkahelyet tudjak váltani.

Ha akár felmerült említés szintjén is, hogy talán nem leszünk együtt életünk végéig, akkor egyből irritált, agresszív lett. Hogy ő mindent megad nekem, meg ő ennyire meg annyira szeret, szóval, ha szétmegyünk, az csak azért lehet, mert én lelépek, nem szeretem. És ha nincs erre nyomós indokom, akkor rossz ember vagyok, nem vagyok alkalmas tartós kapcsolatra, képtelen vagyok szeretetre a kezdeti rózsaszín ködön kívül, és emiatt megnézhetem majd magam, nem lehet büntetlenül így elvenni éveket más ember életéből.

Amikor összejöttek a feltételek, kész tények elé állítottam, leléptem, nem voltam hajlandó megbeszélni semmit, mert a döntésem végleges volt.

Még van 1-2 részlet, de azok érzékenyebb témát érintenek, és nem akarom most abba az irányba vinni a társalgást, mert akkor jó eséllyel szakadunk el az eredeti kérdéstől.