Érzéketlen vagyok? Vagy ennyi volna a gyász?

Tél végén elhunyt édesanyám, és ijesztően hamar túlestem rajta.

Azt tudni kell, hogy mindig is nagyon hűvös ember volt érzelmileg, nem igazán közeledett felém szeretettel. Életében egyetlen egyszer mondta, hogy szeret engem, amikor kiderült, hogy meg fog halni. Ezt leszámítva, soha.

Illetve szégyellem magam érte, hogy így gondolom, de úgy érzem, inkább az akkori társadalmi kényszer eredménye vagyok és nem szeretetből, melegségből fogant gyermek.

A halála utáni első héten kedvtelen voltam, egypárszor sírtam is miatta. Aztán visszamentem dolgozni és mintha a gyászt elvágták volna bennem. Sokat gondolok rá, próbálok közös élményeket felidézni, de nincs sok belőle. Egy ideje azt vettem észre, hogy talán a saját lelkem megnyugtatására erőltetem magamra ezeket a gondolatokat, de valójában semmi szükségem rájuk. Szerintetek érzéketlen vagyok? Az sokkal jobban bánt lelkileg, hogy ennyire "üresnek" érzem ezt a dolgot. Még azt gondoltam korábban, hogy nem ocsúdtam fel és majd biztosan rám tör a depresszió később, de semmi ilyesmit nem érzékelek.