Fiatalként, mit tennél ha le rokkanna az egyik szülőd?

Semmit, fogadnék gondozót vagy menne otthonba, nem azért mert szívtelen vagyok, hanem mert ápoltam demens embert 16-20 éves korom között, és akkor megfogadtam, hogy ezt soha többé.

De még olyan emberrel sem jönnék össze, akinek az egyik szülője gondozásra szorul, mert gyakorlatilag nem lenne életünk VAGY "nő vagy, a te dolgod" - igen, az esetek nagyrészében idővel ez lesz a helyzet.

Lehet, hogy ma még csak etetni kell de féléven belül már teljes ellátásra szorul, etetés, pelenkázás, mozgatás, 0-24 figyelem, ami mellett pontosan nulla életed lesz.

A munkádat talán megtarthatod, mert valamiből kell élned ,de ennyi, hazamész, és kezdődik a 2-3. műszak.

Ebbe NEM fér bele egy nő, egy gyerek, egy kiruccanás.

Amúgy egy önző szr az a szülő, aki ezt elvárja a gyerekétől, tönkrevágva az ő életét.

Mert ezzel gyakorlatilag ezt teszi. Magához köti, jó esetben csak 2-3 évre, de rokonságban van olyan 40-es nő (nevezzük B-nek), aki 10 éve! ápolja az anyját.

10 éve csak munka-ápolás.

A párja másfél év után kilépett a helyzetből, amit megértek, mert nő hazament, és már ment is át az anyjához, késő estig ott volt, kora hajnalban ott kezdett - ergo 2 órát nem töltöttek el, és úgy döntött, ebből ő nem kér.

Lehet megkövezni, jól döntött.

B meg már teljesen gallyra ment a gondozásban, és a saját családról vagy egy normális életről csak álmodozhat. Nem, ebben sohasem lesz része, mert amúgy anyuka még simán élhet 5-8 évet.

Mondtuk neki nem egyszer, hogy ez nem lesz jó irány, kértük az anyját is, hogy ne bssza már el a lánya életét - de, igen, neki "jár, mert ő is pelenkázta csecsemőként". De nem 60 kilós csecsemőként 8 éven át.

Nem ápolnám. Egy életem van, hát élném.

Az a szülő meg végtelenül önző, és mélységesen szégyellje magát, aki elvárja a gyermekétől, hogy gondozza! Úgy kell élni, és takarékoskodni, hogy az embernek rokkantság, betegség esetén jusson pénz a saját ellátására. Hogy nem jut? Akkor mi a *****ért vállalt gyereket? Ja, hogy az ellátásért. Undorító.

"Értelmes nők megértik a helyzeted."

Az egy dolog hogy megértik. Én is nyilván megérteném (mondjuk nem vagyok nő), de ez nem jelenti azt hogy el tudnék képzelni egy komoly kapcsolatot egy ilyen emberrel. Egész addig talán működne is, amíg nem jönne el az összeköltözés. Ott viszont mi lenne? Ő nem tud eljönni otthonról, én pedig biztos nem fogok a szüleivel egy házba költözni (még akkor sem egyébként, ha nem szorulnának ápolásra, úgy meg főleg nem).

Apám egy alkoholista naplopó volt. Egészségügyileg szép lassan leépült. Mindig azt mondta hogy azért vagyunk, hogy majd mi ápoljuk. Hát rohadtuk örülök, hogy meghalt idő előtt.

Szinte rettegtem a gondolattól is, hogy elcseszte az egész fiatalkorom és előreláthatólag a felnőtt oromra is rám akaszkodik.

Anyám pont az önjelölt ápolói létbe rokkant bele. Amikor gyerekek kirepültünk kezdődött apámmal meg apai nagyszülőkkel, utána az anyai oldali nagyszülőkkel.

Az a baj, hogy bekerült egy depressziós állapotba, és nála is elkezdődött ez a "nem e akarsz haza költözni" dolog. Hát rohadtul nem.