Szüleimnek megalázó, hogy dolgozni fogok? Mit csinálnátok a helyemben?

Miattuk jöttem arra a szakra, amire (jogász). Mert hogy ez mennyire jó, család mellett is lehet csinálni könnyen, kevés munkával is jól kereshetek stb. Viszont velük ellentétben engem ez a szakma egyáltalán nem érdekelt, ezt már éreztem az első évben is. De várjak még, majd a hatályos jog már sokkal "izgalmasabb" lesz, az majd tetszeni fog. Nem így lett, a római jog és a poj. miatt is csúsztam. Azt érzem, hogy semmi értelme ennek, mert már az elején sem szerettem, most meg már annyira utálom, hogy ha valami csoda folytán diplomát is szereznék itt, biztos nem ebben helyezkednék el. De akkor meg feleslegesen szívatom magam 5+X évig.

Olyat szeretnék tanulni, ami érdekel, amiben látom a jövőmet. Ők viszont a pénzzel tartanak sakkban, hogy ha kiiratkozom, passziváltatok, többet egy forintra ne számítsak tőlük, nem fognak rezsit, tandíjat és egyebeket sem fizetni, oldjam meg. Itthon érettségivel nem nagyon találnék szerintem olyan munkát, amivel keresnék annyit, hogy megéljek, fenntartsam magam, plusz még legyen erőm és időm egy levelező képzéshez is.

Jött most egy lehetőségem, Ausztriában dolgoznék egy szállodában, mint recepciós. A fizetés sem rossz, még kinti viszonylatban sem, valamint szállást biztosítanának, így azon is spórolnék. Ez azért lenne jó, mert egy ideje már gondolkozom azon, hogy esetleg Bécsben tanuljak tovább... Viszont, hogy az ottani egyetemre jelentkezzek, C1 nyelvvizsga kell, nekem a B2 van, voltam kétszer felsőfokún is, de nem sikerült, utána pedig elkezdtem az egyetemet és a nyelvtanulás háttérbe szorult. De így könnyebben tornáznám fel a németemet is, valamint nem az lenne, hogy állandó stresszben vagyok az egyetem, vizsgáim miatt, mellé a szüleim nyomásával is küzdök. Hanem picit a magam ura lehetnék, önálló lennék, nem az lenne, hogy a boltban írom az üzit, hogy utaljanak már zsebpénzt, mert üres a hűtőm, de a számlám is... És tényleg unom már, hogy heti 10-20 ezer forintokért könyörgök, mert szerintük az egy hétre bőven elég, osszam be, oldjam meg.

Elmondtam nekik is, kiakadtak, hogy gyönyörű leszek, jogi karról megyek vendégmunkásnak és hogy nem azért taníttattak, fizették a különóráimat, hogy másokat szolgáljak ki, meg én álljak a ranglétra alján. És hogy ők ezt nem is hallgatják tovább, nem is akarnak tudni erről, így legalább a családnak, barátainknak őszintén mondhatják, hogy nem tudják, mi ütött belém. Aztán jött az, hogy ne is számítsak rájuk, ha hazajönnék majd.

Viszont én itthon, Magyarországon nem látom a jövőmet, nem érzem, hogy érdemes lenne maradnom. 23 éves vagyok, a legtöbb barátnőm, barátom már külföldön van, vagy tudatosan úgy tervez, hogy belátható időn belül elmehessenek. Akár ösztöndíjjal, akár már diplomával a zsebükben, akár munkát keresve. És egyáltalán nem a tanulatlan rétegről van szó.

Közben bánt a szüleim hozzáállása, meg tényleg mi van akkor, ha mégsem boldogulok egyedül, nem úgy jön ki a lépés, ahogy számítok rá? Tanácstalan vagyok, mert mennék, nagyon szívesen, de nem úgy, hogy minden hidat felégetek magam mögött.