Akiknek jó a kapcsolatuk a felnőtt gyerekükkel, azoknál is krízis volt a tinédzserkor?

Lázadó kamasz voltam. Sokat lógtam a suliból, 17 évesen elszöktem otthonról. Aztán a főiskolát is félbe hagytam.

Azóta 34 éves vagyok, 2 diplomával, jó állással és szép családom van. Anyukámmal nagyon nagyon jó a kapcsolatom, mindent megbeszélünk, együtt is dolgozunk.

Úgy érzem, én "kitomboltam" magam tiniként, így már élvezem ezt a nyugis(abb) életet :)

Én kedves gyerek voltam, nem lázadtam, de lusta vagyok, mind a mai napig. Gimiben rengetegszer buktam félévkor, egyszer év végén is majdnem és ez nagyon kistresszelte anyámat. Nővéremmel is martuk egymást, bár míg kisebb voltam, addig többet. Néha vendégségben nem bírtam magammal és összevesztem emberekkel, ekkor hazaküldtek vagy szóltak valakinek, hogy hozzanak haza. Sokat sírtam és volt egy viszonzatlan szerelmem tavaly kb február-márciusig tartott a gyászidőszaka ennek, aztán elmúlt.

Most 21 vagyok és anyával elég jól vagyunk, apámmal so-so, de vele régen se volt jobb, most csak kicsit bosszant néha, de megvagyok vele.

Fordított helyzetben mondva nekem nagyon jó a kapcsolatom anyummal és együtt élünk továbbra is, miközben egyáltalán nem voltam ilyen kamaszként. Igazából gyerekként zárkózott voltam és tiniként kinyílva anyum kezdett félteni, de semmi ilyen nem volt. Illetve egyszer volt egy olyan csúnya túlkapása, amit még csúnyábban kapott vissza tőlem. Talán ő is el akart nyomni, de már nem tudom pontosan. Sajnos volt részéről sírás, hogy már nem vagyok gyerek és a tulajdona. A mi esetünkben egyetlen esetből is csak neki kellett változni. De onnantól teljesen rendben volt. Tudta, hogy kikkel vagyok és mit nem fogok tenni sehogyan sem. Úgy is lett. Igazából mindenkinek teljesen más az élete.

34/F

Nem voltam lázadó kamasz. Ha úgy vesszük, anyuval kapcsolatban nem is volt miért, mert kb. leszarta, mi van velem. Apám meg erőszakosan mindenbe belepofázott, egy igazi önimádó, dirigálós szar ember volt.

A kapcsolatom most, felnőtt korban (45 vagyok és nő) nem jó velük, inkább csak formális.

Nekem manapság nagyon jó a kapcsolatom a szüleimmel, 28-éves vagyok. Van már férjem is, gyermeket is tervezünk.

Manapság, már sokkal jobban megértem a szüleimet, nyilván tiniként egyáltalán nem értettem őket.

Én durván lázadó voltam, rossz társaságba keveredtem, az iskolát is ott hagytam, illetve én még drogoztam is.

Szerencsére kikeveredtem ebből a helyzetből, mára már teljesen normális életem van.

A szüleim engem mindig is nagyon szerettek, mindig ott álltak mellettem, még akkor is, amikor megloptam őket, hogy drogot vehessek. Most már látom, hogy ők is hibásak voltak egy csomó mindenben, de nem tudom őket hibáztatni, mert ők is csak emberek, és csak ösztösen próbálták megoldani a problémákat.

Pár éve mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban, elmeséltük mindannyian mit gondoltunk akkor egymásról, ez nagyon gyógyitólag hatott a kapcsolatunkra, mindenre.

Végülis a kérdésedre a válasz az, hogy borzalmas tini voltam, normális felnőtt lettem, és a szüleimmel is nagyon jó a kapcsolatom, ennek ellenére is.