Tényleg igaz ez a mondás, hogy "a gyerekeinkkel annyit szenvedtünk miközben felneveltük, és amikor kirepülnek le se tojnak minket"?

Aki szereti a gyerekét, annak ez nem szenvedés hanem hatalmas buli. Egy "baj" van vele, túl hamar véget ér. Imádnám ha kezdhetnénk elölről, pont ugyanígy kérném!

Mindenki szabadon dönt, lesz-e gyereke vagy sem. De ha úgy dönt, akkor ne merészelje szenvedésként előadni. Minden egyes gyereknek joga lenne egy ajándéknak éreznie magát. Mennyivel boldogabb felnőttek szaladgálnának a földön. Akik persze ettől függetlenül is nyugodtan dönthetnének úgy, hogy nekik nem lesz gyerekük.

Nyilván ott kezdődik a baj, hogy sokan csak szeretnek kefélni, aminek "mellékterméke" a gyerek akit aztán kénytelen felnevelni mert a törvény tiltja, hogy lehúzza a WC-n.

Nyilván ha valaki szenvedésként éli meg a gyereknevelést akkor azt valószínűleg a gyereke is érezni fogja.

Mit értünk szenvedés alatt? 2 nagyon kicsi gyerekem van, nem hagynak nyugton enni, nem hagynak aludni, nem hagynak 10 percig nyugodtan csinálni még a dolgomat sem, kikapcsolódásról nem is szólva. Ez csak a minimális feature, az alkalmi hisztik cseresznyék a habon. Ez az ugrálós időszak nagy erőfeszítés, sok fáradság, sokszor nagyon tele van a tököm, és csak egy nyugodt félórát szeretnék, amiben nem kell azonnal ugranom valamiért, és senki nem vonyít a fülembe. Ha akarom, nevezhetem szenvedésnek is. Nekem az alapszükségleteim évekig tartó megvonása nem olyan buli, mondjuk még nem is találkoztam olyan szülővel, akinek TÉNYLEG az EGÉSZ egy nagy buli, és sosem érzi magát megfáradva.

De tudom, hogy ezt csinálni kell, nincs mese, vállaltam.

A jó részét pedig imádom. Ma játszóházba megyünk, alig várom, hogy lássam azokat a vigyorokat. Imádom esténként az összebújós mesélést, az ugribugri játszásokat, és még sokminden mást. A gyerekeimet, úgy, ahogy vannak. Ilyen értelemben, összességében nem nevezném szenvedésnek a gyereknevelést. Csak VAN BENNE szenvedés, de alapvetően nem az.

Szóval ha a szenvedés alatt sok erőfeszítést és nehézséget értünk, igen, az van. Mi csináltuk magunknak, mi akartuk, mi kértük, mi vállaltuk, a gyerek nem tartozik érte semmivel. Semmivel.

Ha a szenvedést úgy értjük, hogy maga a gyerek egy az egyben nyűg volt az életünkben, amit csak a háláért, "üzletből" csináltunk végig, úgy már kétszeresen mérgező ez a hozzáállás.

Én önálló, talpraesett, boldog felnőttkorhoz szeretném segíteni őket. Ennek természetes része, hogy nem akarják majd mondjuk minden hétvégéjüket az én fenekemből kifelé pislogva tölteni, és nem én leszek az elsődleges társaságuk. Sajnálnám is őket, ha így lenne. Szurkolok nekik, és büszke leszek, ha látom, hogy boldog életet teremtenek maguknak. Jó érzés lesz. Emellett remélem fognak szeretni (és nem csak hálából) annyira, hogy szívesen találkozzanak velem annyit, amennyi mindnyájunknak megfelelő.

Nálam épp aktuális a téma..

32 éves nő vagyok. Konkrétan meguntam már azt, hogy én mennék és törődnék velük, de ők csak kihasználnak, bántanak és ellöknek. Egy éve jöttem rá, milyen is a bántalmazó környezet.

Nekem az a véleményem, ha a felnőtt gyerekek rá se nyitják a szülőre az ajtót, ott vastagon tehet róla a szülő. (Most ne vegyük ide azt, ha külföldön van a gyerek, vagy szárnyait nyitogatja...) 2 féltestvérem van. Egyik kb anyámmal egy utcában lakik és évtizedek óta elmennek egymás mellett. Persze, anyám mindenkinek úgy adta elő, hogy "ő nem bántott senkit." Hát pedig de. Nálam minden is meg volt. Csak addig még a férjemmel meg nem ismerkedtem és nem láttam azt, hogy vannak más családok - akik normálisan együtt élnek -, azt hittem, hogy ez a normális.

Vannak sajnos olyan esetek, ahol a felnőtt gyereknek mentális, testi és anyagi biztonságáért cselekednie kell. Főleg, hogy nekem ki is lett jelentve, hogy engem csak azért szültek, mert apámnak első gyerek. Anyám nem akart engem ezért ilyen velem. Illetve hogy ez én feladatom az, hogy öregségükre őket ápoljam (és elviseljem azt ahogy ők bánnak velem).

Ahogy a szülő végig bántalmazza a gyereket, úgy a felnőtt gyereknek is jogában áll azt mondani, hogy nincs tovább.