Tényleg igaz ez a mondás, hogy "a gyerekeinkkel annyit szenvedtünk miközben felneveltük, és amikor kirepülnek le se tojnak minket"?

10-es szerintem jól írja.

Nálunk pl. anyám nagyon éreztette, hogy nyűg vagyok/nyűgök vagyunk (húgommal). Annyi, hogy ő 15 évesen elment koleszba, én pedig nem, de hát ők ragaszkodtak hozzá, hogy abba az egyfajta (utált) középiskolába menjek, ami a városunkban van, akkor meg nyilván helybeli leszek.

Ugye ki mint vet, úgy arat, eltelt pár évtized, egy évben egyszer nyitom rá az ajtót (150 km, nem a világ amúgy, ha normális kapcsolat lett volna, és azt éreztem volna, szeretettel neveltek föl.)

A gyerek nem kérte az életét, szóval miről beszélünk?

Akinek meg kínszenvedés és szenvedés a gyerek felnevelése, na, ott a gyerek is érzi, hogy a f...sz kivan a létezésével is, ergo miért nézne vissza, miután végre elmehetett?

Nem értem ezt a mártírszöveget.

Puskát fogtak a fejedhez, hogy nemz gyereket, vagy mégis miért szántad rá magad, ha tudod jól, hogy ennyire alkalmatlan vagy rá?

Egy éppen csak felnőtt gyerek nem a semmiért menekül el otthonról, ahogy már megteheti....

Ez nem mondás.

Hol olvastad? Az asszonysutyorgóban?

Ott van ilyen színvonal.