Tényleg igaz ez a mondás, hogy "a gyerekeinkkel annyit szenvedtünk miközben felneveltük, és amikor kirepülnek le se tojnak minket"?

Nem, ez hazugság.

Inkább annyi örömet adnak nekünk, míg felneveljük őket, hogy minden fáradozásunkat bőségesen meghálálják vele.

Nagyon sokan úgy vannak vele, hogy elment 18-20-akármennyi év az életükből, amikor mindig ott volt körülöttük a gyerek (vagy gyerekek). Amikor kirepülnek és a saját életüket kezdik élni az utódok, akkor hirtelen ott marad a szülő az üres házban és hiányérzete támad, nem ehhez volt szokva. Hirtelen előkerülnek a szőnyeg alá söpört problémák, kell találni valami új célt az életben, hobbit, tevékenységet, ami kitölti az unalmas hétköznapokat. Ehelyett inkább nekiállnak siránkozni, hogy a gyerek le se kakkantja, holott a gyereknek pont az az életszakasza van, amikor ki kell alakítania a saját helyét a világban, érthetően azzal van elfoglalva, hogy munkahelye legyen, dolgozzon, párt szerezzen, kialakítson magának egy életet, ahol már nem a szülő a főszereplő.

Persze vannak olyan esetek is, amikor a gyerek tényleg vissza sem néz szinte, de arról pedig leginkább a szülő tehet általában.