Mi erről a véleményetek "nem a (felnőtt) gyerek dolga, megmenteni a szülőket, hanem fordítva"?

SE

Ha eltekintünk attól, hogy mi számít normális családnak és azon belül mi lenne a "tankönyvi" szülő-gyerek viszony, akkor ugye mondhatjuk azt, hogy 1 szülőnek kutya kötelessége felnevelnie a gyerekét úgy, hogy soha nem hányhatja a szemére azt, hogy "bezzeg felneveltek, etettelek, itattalak, ezt adtam, azt adtam" stb. Hiszen nyilván nem a gyerek akarta hogy megszüljék.

Viszont ha betöltötte a gyerek a 18. életévét, akkor a szülő azt a részét ami kötelező, azt lehozta. Felnevelte, iskoláztatta, minden tőle telhetőt megtett hogy felkészítse az életre (jó esetben), tehát 18. életév után és/vagy a tanulmányok befejezése után, a "gyerek" semmilyen támogatásra nem tarthat jogosan igényt. Felnőtt ember, tud munkát vállalni, pénzt keresni, tehát igazából ezt kár tovább ragozni.

Nyilván vannak átmenetek és tudjuk hogy alapjában véve nem így kellene egy tipikus családmodellnek kinéznie, DE, ha valaki 25-30 évesen is úgy gondolja hogy a szülő dolga, kötelessége segíteni (és ez most legyen anyagi, lelki, fizikai akármilyen) a felnőtt gyerekét, az vagy szatyorban él vagy nagyon el van varázsolva.

A 30 éves ember az konkrétan egy középkorú embernek számít, és semmilyen jogos igénye nem lehet a szülő felé.

Mint ahogyan a szülő sem várhatja el, hogy a gyereke babusgassa 60-70 éves korában, mert ilyen áldozatot SENKI (se gyerek se más) nem hozhat, úgy a felnőtt gyerek sem várhatja el, hogy a 30 éves gyereket babusgassa meg patronálja.

Ez az én véleményem. Írom mindezt szülőként is, meg úgy is hogy nyilván voltam gyerek és fiatal és voltak szüleim. Határokat meghúzva segítek a szüleimnek a mai napig, de ugyanígy határokat meghúzva (pláne önmagammal szemben) adok segítséget.

Szívesen elviszem őket bevásárolni, vagy segítek abban amiben tudok, de fordítva ugyanígy nem várom el azt, hogy hadban álljon anyám vagy apám mert nekem most éppen kellene valami, vagy szívességet szeretnék kérni, és a többi.

#20

Ezt mondd azoknak, akiket tönkretettek!

Más egészségesen és más több mentális betegséggel felelősséget vállalni!

Mentális betegségekkel hatalmas hátránnyal indul a munkaerőpiacon.

Egyeseknél ilyenkor jön, hogy csinál több gyereket, addig megmenekül, de cserében több életet tönkretesz az illető!

#23

Hát hogyne, kérdés mennyit tudsz fejlődni!

Vagy mennyire kezelhető a betegséged!

Ez nem kézzel fogható, mint a magas vérnyomás.

De milyen élet ez?

Aki nincs benne nem fogja fel!

#25

Mindenki más, máshogy hat a bántalmazás, nem is kell durvának lennie!

A lényeg, amit okoz!

Van,hogy a szülőd betegségét öröklöd, de durvább fokozatban.

Van, aki munkaképes más nem ugyanazzal a betegséggel!

Ez nem önsajnálat!

Az önsajnálat az, amikor valaki kövér, de zabál, nem sportol.

És van, amikor valaki nem tud lefogyni, mert olyan betegsége van.

Ebből annyit látnak, hogy kövér mindkettő, a hátterét nem!

#27

Ha nem írom le a konkrétumokat úgy sem érted meg!

Vannak dolgok, amiken már nem tudsz változtatni, olyan traumák, amikor örökre eldőlt a sorsod, és még azt se tudod mi okozta!

A pszichológia ilyen szinten még gyerekcipőben van, nem olyan, mint egy fizikai betegség kezelése.

Nézd van rokonom, aki végig járta, amit lehetett, de ugyanúgy ráment, elment az élete.

30 valahány évesen leszázalékolták, már 60 felett van.

Szóval láttam mindenféle példát.

Ha nem dolga a felnőtt gyereknek megmenteni a szülőt, akkor fordítva sem. Ha rossz a viszony, nem fordulok hozzájuk, nincs is értelme. Ha pedig igen, akkor kölcsönös, hiszen felnőttként már egyenrangú partner a szülő és gyereke, meg ha a szülőnek a kicsi fiúk/lányuk is vagyok.

Nekem teljesen normális viszonyom volt és van anyámmal és apámmal, pont ezért kölcsönös a segítség, bármilyen formában és okkal történjen. Le is sülne a pofámról a bőr, ha jól kereső, családos felnőtt emberként hazamennék játszani a pólyást, hogy akkor húzzanak ki a sz....ból, majd amikor a szükség úgy hozza, felcsapom a mancsom hogy nekem nincs kötelességem feléjük. Ez azt jelentené, hogy azóta is kisgyerek státuszban vagyok, hiszen egy kiskorú tehetetlen gyerek az, aki képtelen a szülő helyzetén segíteni. De nem ez a helyzet, tisztességgel felneveltek, megadták minden eszközt a boldogulásomhoz, nekem nagyon számít, hogy a két számomra fontos emberen segítség, ha kell. Soha nem éltek ezzel vissza.