Mi baja lesz egy gyereknek ha nem ismeri az apját?

Van akit abszolút nem hat be. Ez környezeti hatásokon is múlik. De rengeteg már variáció is fennáll.

Van egy ismerősöm, aki lány és az anyja gyakorlatilag képtelen volt elköteleződni, minden férfit szapult. A lány életében nem volt egy olyan férfikép akire felnézhetne és most, 30 évesen ott van, hogy soha nem akar kapcsolatot és szerinte minden férfi hülye. Mindezt úgy, hogy egész életében egy volt neki csupán, még tiniként akit elhanyagolt és ezért kidobta őt.

Van férfi ismerősöm aki nagyon feminin módon viselkedik. Neki korán elhunyt az apja, már csak meséket hallott róla. A nagymamája és anyukája nevetle föl, és egyszerűen ő hasonló lett hozzájuk. Nagyon gondoskodó, házimunkára nem lusta ember lett belőle, de közben az egész kisugárzása, és ahogy beszélsz vele, olyan mintha egy pletykás nőt látnál. Ő viszont bevallotta, hogy bár hősies módon halt meg az apja, nehezen dolgozta fel és felnőttként évekig járt pszichológushoz.

Van egy másik férfi ismerősöm, aki szintén hasonló helyzetbe került: apja korán elhagyta a családot, még a gyerektartást se fizette. Anyja nehéz helyzetbe került, visszaköltözött a gyerekeivel a saját anyjához. Korán, még nagyon kicsi fiúként ezt úgy élte meg, hogy átvette az apa szerepet teljesen. Ő volt az, akit kérni se kellett a férfi munkákhoz a ház körül, mert már nagyon kisgyerekként is egyből odaállt és megcsinálta. Ő volt a lelkiszemetese minden nőnek a családban, az érzéseit, fáradalmait nem tudta kifejezni.

Szintén jár pszichológushoz.

Ő azt is bevallotta nekem, hogy bármennyire is tudja, hogy az apja egy féreg volt, és lehet jobb is, hogy elment... mégis hiányzott neki egy apakép, hogy ne csak sztereotípiákból tudja, hogy milyen A Férfi.

Itt van három eset. 3-ból kettő pszichológust igényelt, az első nem látta be, hogy problémája van, munkába temetkezik.

De ettől még van megannyi ellenpélda. Van akik tényleg jól tudják kezelni. De ettől még szükséges egy normális férfikép.

Tudnék még írni példákat, van nemegy olyan ismerösöm akit így vagy úgy elhagyott az apja. A legtöbbnek van sérelme.

Nem ismerem apámat, nem tudok róla se rosszat, se jót. Soha nem volt téma gyerekkoromban.

Az én "bajom" annyi, amit a férfi minta hiányára tudok visszavezetni, hogy nehezen tudok kialakítani személyes kapcsolatot férfiakkal.

Nem ismerem az apámat.

Illetve láttam néhányszor nyilvános helyen, de sose volt semmilyen kapcsolat köztünk, ő akkor sem ismert fel.

Nem lett semmi bajom a hiányától. Persze ez főleg annak köszönhető, hogy az anyám nagyon jó anya, és a kapcsolatunk is nagyon jó.

Az ő elmondása szerint ovis koromban hiányzott nekem az apám, mert a többi gyerek csúfolt, hogy nekem nincs. Én nem emlékszem erre, és azóta egész életemben nem éreztem olyat, hogy hiányozna se ő, se egy apa általánosságban. Gondolom érvényesül, hogy ami nincs, az nem hiányzik. Szóval panaszra semmi okom.

"Értem hogy akinek nincs apja, annak hiányzik az idealizált- többségében nem létező-apakép."

A durva az, hogy azoknak is ez hiányzik, akiknek van apjuk, csak szar. Elmondják, hogy az apjuk egész életükben leszarta őket, jobb esetben "csak" verbálisan bántalmazta a gyereket, és a gyerek felnőttként is sír, hogy miért nincs családi filmes kapcsolat köztük.