Hogy fogadjam el a fiam barátját?

Engedd el!…mármint a fiadat.

Hidd el, ez a legjobb szülői stratégia. Mihelyt fogja látni, hogy téged nem érdekelnek a dolgai és hidegen hagy, hogy a pasija lábtörlőnek használja, akkor el fog gondolkozni!

Ha a szülő - mégha jogosan is - támadja a partnert, akkor a Grál lovag kötelességének érzi védelmezni. Ha nincs támadás, nincs kitől megvédeni, előjönnek a gondok. Tapasztalat!

Egyébként mindenki másképp boldog! Ha a fiadnak ez jelenti a boldogságot, akkor ennyit is érdemel!

Előre bocsájtom, életemben nem ütöttem meg senkit, még kutyámat, macskámat sem, de ha engem egy senkiházi idegen “leszaranyáz”, reflexből úgy vágtam volna szájon, hogy a fogait köpi ki.

Azért a kamaszkori viselkedése miatt utálni a gyereked párját még 12-15 évvel később is elégé idióta dolog.

Gondolom, a kistesó is akkoriban született, lehet a hormonjaid miatt jobban irritált a srác, mint indokolt lett volna. Vagy csak tényleg utál téged a srác, mert nem vagy hajlandó elfogadni a fiad/egyértelműen a kistesót szereted jobban.

A szakítás is gondolom vagy 10 éve volt. És kibékültek, tehát baromira semmi közöd hozzá. Fiatalon jöttek össze, a te fiad egyértelműen nem volt hajlandó felvállalni a kapcsolatot a homofób anyja miatt, ez nyomot hagy egy kapcsolaton ám. De ismétlem, semmi közöd hozzá

Le kellene ülni a fiaddal és az élettársával beszélned és elmondani mi a bajod és bocsánatot kérni mind a kettőjüktől

Miért kéne elfogadni a "párját"? Miért kéne bocsánatot kérni BÁRKITŐL IS?

Nem fogadod el akkor nem. Akkor ők meg fogadják el hogy nem fogadod el. Kész. Nem kell a búzasimogatás.

Ő ilyen, neked nem kell ehhez asszisztálni. Élje boldogan a kis életét ahogy akarja, nehogy már neked legyen lelkiismeret furdalásod.

Magyarul kamaszként! volt valamilyen a fiad barátja, és te még most, 15 évvel később is ezeket a sérelmeket dédelgeted.

Csodálatos.

Szerintem engem is meg tudtál volna ölni, olyan flegma, visszabeszélős, makacs kamasz voltam :D, 33 évesen meg teljesen az ellentéte.

Tudod, nem a fiaddal és a barátjával van probléma (hány hetero pár szakít kamaszkora után, majd mégis összejönnek 1-2 év után, vagy megcsalás - nem a te dolgod), hanem veled, mert 10+ éves sérelmek miatt utálkozol.

Kedves Kérdező!

Ahhoz, hogy dönteni tudj abban, mit tennél, meddig mennél el, először tisztában kell lenned a saját motivációddal.

Azt írtad, a kicsi érdekében törekedned kell a naggyal való kapcsolatod rendezésére. Nagyon mélyről jövő, öntudatlan, erős mondat ez.

Gondolkodj el, hogy valóban így van-e, és valóban csak/elsősorban a kicsi érdekében akarod rendezni ezt a kapcsolatot, vagy nem engedted el még a nagyobbik kezét, és az aggodalmad/szereteted Felé is valós-e.

Remélem, ha végig gondolod, rájössz, hogy a nagyot önmagáért is „kell”, ill. „érdemes” szeretned, és ezért a szeretetért hajlandó leszel erőt venni magadon, érzéseiden, fóbiádon, amik jórészt érthetőek is, de ha utat engedsz nekik, nem lesz célravezető.

Amennyiben a nagyobbik fiad csak a párja iránt megnyilvánuló, de ezáltal másodlagosan önmaga felé is megélt elutasításodat érzi, és az alapján éli meg a kapcsolatotokat vagy személyes hiányodat, az nem vezet előre, mert elidegenedik, érzelmileg leépíti a kapcsolódásokat, megtöri az ősbizalom visszaállításának lehetőségét is.

Ha a passzív elutasítást, vagy az aktív érzelemalapú konfrontálódást folytatod, elveszíted Őt, Ő pedig elveszíti azt a lehetőséget, hogy tudatilag, érzelmileg realitásként élje meg a változtatás lehetőségét, ha esetleg eljut majd egy olyan pontra, amikor szembenéz ennek szükségességével, mint megtette akkor, amikor szakítottak.

Akinek nincs a párkapcsolatából kifelé mutató érzelmi kötése és változtatási lehetőséget biztosító emberi kapcsolata, nehezebben néz szembe a saját változtatási igényével, inkább elnyomja azt, és sokkal kevesebb erőkifejtést követel a manipulatív párjától az érzelmi függőségben tartás, vagy akár a – bármilyen mértékű – áldozati stokholm-szindróma kialakítása.

Megteheted azonban, hogy erőt veszel magadon, nem utálkozol, nem ítélkezel, nem ellenségeskedsz, nem fóbiával kezeled a fiad párját (akkor sem, ha emberileg érthető reakció), hanem elfogadóan viseltetsz a személye iránt, fenntartva annak lehetőségét, hogy kritikus legyél a tettei, szavai, attitűdje iránt.

Hívd el a fiaddal együtt, fogadd kedvesen, légy jó „anyós”, mintha csak nő lenne a fiad párja, és ne rosszakat mondj, ne azt éreztesd, hogy fenntartásaid vannak, hanem látszódjon Rajtad, hogy megpróbálsz „normális” és elfogadó lenni az Emberrel.

Így ha nálatok ebédelnek, és Előtted tesz dehonesztáló megjegyzést a fiadra, akkor reagálhatsz. Ezáltal a fiad is érezheti, hogy nem a párja személyének, hanem a viselkedésének szól csak a kritika, és az is csak azért, mert szereted a fiadat.

Fontos: amikor lekezelő a fiaddal, vagy bántó, akkor sem lecsettinteni kell a „vődet”, hogy mit képzel magáról, meg kioktatni, hogy a férjed x év alatt nem engedett meg magának ilyen hangot Veled, a párjával szemben, mert szeretett Téged, hanem azt javaslom, hogy én-üzenetbe csomagold a tartalmi mondanivalódat: „Péter/Gábor/András, én nem szeretnék beleszólni az életetekbe, mert ez a ti párkapcsolatotok, azonban arra kérlek, hogy amikor itt vagytok, vagy jelen vagyok, ne szólítsd így/ne beszélj vele ilyen …, mert ez anyaként nekem fáj a fiam helyett, ha neki nem is, mert ilyenkor mindig úgy érzem, mintha nem szeretnéd úgy/annyira, mint ő szeret téged.”

Ezzel csak egy szeretet-kimutatást gyakorolsz, egy alternatív tükröt tartasz a fiad elé, hogy mennyire visszás, amit a másik megenged magának, anélkül, hogy belelépnél a kapcsolat-szférájukba, vagy a párja "arcába" :)

Hagyd, hogy a fiad maga ismerje fel a dolgokat, az összefüggéseket, és ne akard Neki megmondani, hogy éljen, mit gondoljon arról, akit szeret.

Hagyd, hogy a fiad párja maga bizonyítsa, mennyire alkalmatlan vagy méltatlan a fiad szerelmére, szeretetére, vagy adj esélyt a srácnak, hogy Ő ismerje fel a saját hibás attitűdjét, és változzon.

Ez nem fog menni konfrontációkereső és szenvedéskerülő attitűddel a részedről, de ha szereted a fiadat (igen, a nagyobbat is), akkor egy ilyen kellemetlenség felvállalása nem olyan nagy áldozat. Ugyanezt naponta, hetente hozzák meg fiús anyák, akiknek a menye hordja otthon a nadrágot…

…ha pedig nem érzed hasonlónak a helyzetet, mert a fiad meleg, és és Neked külön lelki áldozat még ezt is elfogadni, akkor gondold újra, hogy mik a motivációid, mi a szeretetnyelved, hogy csak a párja iránti viselkedésed távolít-e el a nagyobbiktól, vagy – ha Te nem is veszed észre – Ő is érzi Rajtad azt a tudatalatti elutasítást, amit csak magadnak, és itt nekünk ismersz be, mert jó anya kívánsz lenni egyébként.

Sőt, gondolkodj el azon is, a kicsi mit ért meg és érez meg ebből a tudatalatti, de mimika, gesztusok szintjén nehezen titkolható érzületből, mert ez bizony hatással lesz arra, hogy Ő, a kicsi is miket fog tudni, miket fog merni elmondani Neked őszintén, bízva az elfogadásodban, megértésedben, fenntartás nélküli anyai szeretetedben.

És leszögezem: nem mondom, hogy rossz anya vagy! Nem mondom, hogy elítélendőek az érzéseid. Azt mondom, hogy ha szereted a fiaidat (igen, mindkettőt együtt és külön-külön), akkor meg kell tanulnod kezelni, mederben vagy kordában tartani az érzéseidet, és lassan átalakítani azokat. S addig is, míg lassan átalakulnak: tudatosan kell lelki szenvedést (nem áldozatként megélve) vállalnod azért, hogy meg tudd mutatni:

1., a nagyfiadnak a tényleges különbséget szeretet és szeretet között, és hogy van, és mindig lesz alternatívája

2., a párjának, hogy szerethetne másként is, még akkor is, ha a nagyfiad – bármilyen oknál fogva is – már nem fogalmazza meg ezt igényként Felé

3., a kisfiadnak, hogy küzdesz a bátyjáért, mint ahogyan Érte is kész és képes lennél ugyanígy küzdeni, mert a szeretet ilyen.