Túlzás ha a szülő fizet a tanuló gyerekének mindent?

Ühüm..

Szóval szerinted csak az a normális szülő aki mindent a segge alá tesz a gyereknek.. 👏 Értem.

Saját magamból és a környezetemből kiindulva: nem így látom.

Megkönnyíti a gyereke dolgát ez tény. Hogy a gyerek értékeli? A legtöbb esetben nem.

Én büszke vagyok arra amim van, mert azért én és a férjem dolgoztunk meg.

Anyagiaktól függ. Szerintem némi diákmunka egyetem mellett tapasztalatszerzesnek meg a léleknek is jó. De ne a pénzért kelljen elmenni, ha nem muszáj, csak amennyi belefér a süli mellett.

A lakás, autó abszolút luxus. Egy szülőtől sem várható el, de ha nem esik nehezére, sokat segíthet vele. Kérdés, milyen a lakókörnyezet, tényleg kell-e a kocsi.

Szerintem van ennek is egy mértéke. Kifizetem neki a jogsit és gyűjtök lakásönerőre, de nem veszek jogsit, se komplett lakást (szerintem az átlagember nem is tudna, pláne nem több gyereknek).

Ha már dplgozik, még otthon élve eltartanám, ha nem b*szná el hónapról-hónapra a fizetését.

"Míg a normális szülők...."

1, Nem minden gyerek akar egyetemen tanulni

2, Egyáltalán nem normális mindent megvenni semmilyen életkorban, hacsak nem egy elkényeztetett egomanias 50 eves kisgyereket sueretne majd önálló felnőtt ember helyett.

Minden szülő maga dönti el, ő mit és mennyit akar adni a gyerekének.

"Szóval szerinted csak az a normális szülő aki mindent a segge alá tesz a gyereknek.. 👏 Értem."

Többszörös súlyos fogyatékosságom van, nem találtam volna diákmunkát sem és nem tudtam volna anno továbbtanulni, ha nem kapok ilyen segítséget.

Nálunk van mindkét helyzet.

Én érettségi után nem tanultam tovább, elmentem helyette dolgozni, munka mellett végeztem egy OKJ-t. Semmilyen pénzbeli támogatást nem kapok, még otthon lakok, házra gyűjtök.

Tesóm egyetemre jár, fizetik neki az albérletet, a kaját, a ruhát, a szórakozást, mindent, ezért nem is keres diákmunkát.

Mi a férjemmel mindenért megdolgoztunk, amit nem bánok, de nem értem ezt a hozzáállást (irigységet), ami itt sokakból sugárzik, miszerint túlzás lakást vagy autót "tenni a gyerek alá".

Ha a szülők ezt simán megengedhetik maguknak, mi a gond? Inkább ne adjanak semmit, mert nem értékeli, meg nehogy már túl könnyű legyen neki az élet?

Nem minden fiatal lesz olyan emiatt, hogy nem értékeli, amije van.

A fordítottjára is van példám: a húgomék rendszeresen kéregetnek anyámémtól pénzt, ettől még a húgom két pofára szidja őket, minket pedig irigyel, hogy lakásunk van, miközben egy fillért nem kaptunk senkitől hozzá. Ők a mának élnek, szórják a pénzt, fogalmuk sincs arról, mennyi áldozatot hoztunk, hogy összeszedjük pl. a lakás önerejét.

Ha valahol úgy lesz a gyereknek saját lakás vagy autó, hogy a szülő ezért adósságokba veri magát vagy nélkülöz, az valóban túlzás szerintem is.

Amennyiben lesz majd rá lehetőségem, biztos hogy veszek neki lakást.

Ha nem, akkor nyilván nem.

Nálunk valahogy a szüleim a lehetőségeikhez mérten segítettek minket, ketten vagyunk, a tesómnak úgy vettek lakást, hogy jelzálogot vállaltak a saját lakásukra, és hitelből vették meg, de annak végülis nagy részét a tesóm törlesztette vissza, de ha nincs jelzálog, nem tudott volna venni. Nekem az egyik nagyszülőm halála után az ő házából adtak egy olyan összeget, amiből még nem tudtam volna lakást venni, és ők azt szerették volna ha hitelt veszek fel, én viszont ezt nem akartam, így a várostól távolabb vettem egy kis kertes házat, ami régi volt, viszont így hitelmentesen tudunk élni, és szép lassan a saját kis tempónkban helyre rakjuk. Szerintem mindkettőnknek segítettek a lehetőségeikhez mérten nagyon sokkal, de tudom, hogy ha tudtak volna, vesznek mindkettőnknek lakást. Erre nem volt pénzük. Ha vettek volna, nem hiszem hogy kevésbé értékelném, hogy van lakásom, hiszen most is minden nap hálával gondolok a nagyszüleimre, akiknek az egész élete munkája benne van abban, hogy nekem lehet most egy hitelmentes házam, meg persze a szüleim jóindulata, amiért nekem adták ezt a pénzt. (kb.az összeg kicsit kevesebb mint felét adták ide, ajándékba, a többit magukra fordították)

Amíg egyetemre jártunk, az elején természetesen mindent fizettek, de talán 2.évtől már mindketten dolgoztunk, és igyekeztünk a költségeinket (lakhatás, kaja) ebből rendezni, de akkor is sokszor megkérdezték, nincs-e szükségünk pénzre.

Szerintem nincsen azzal probléma ha egy szülőnek van lehetősége lakást venni a gyereknek, csak úgy kell a gyerek értékrendjét alakítani, hogy ettől függetlenül még értékelje azt, amije van.

Az nem túlzás ha a tanulás alatt fizeti a gyerek dolgait...De az a jó, ha a gyereknek magától kialakul az az igénye, hogy a tanulás mellett dolgozzon, mert felnőtt, és hozzájáruljon a saját költségeihez.

Én szimplán azt látom, hogy hatalmas életszínvonalbeli különbség van azok között akiknek tudtak lakást venni és akiknek nem.

Amelyik ismerősömék kaptak, azok sokkal többet tudtak spórolni, utazni, világot látni, nyugodtabb életük van, mert nem a lakhatáson kell aggódni. 30-as éveikben meg azt nézik, hogy vegyék meg "álmaik" lakását vagy hogy építsenek családi házat.

Nyilván most infláció, válság beütnek, de ez az élet rendje.

ehhez képest én fiatalon is azt számoltam, hogy konkrétan 10 év hátrányban vagyok másokhoz képest. 20-as éveim vége, 30-as eleje azzal ment el, hogy szobákat béreltem, másokkal laktam, spóroltam mint a hülye, csak azért, hogy legyen egy szaros panellakásom ami rohadtul nem álmaim lakása, de legalább egy biztos pont.

Szerintem nem túlzás. A gyerek így is, úgy is örököl, ha a szülőnek nem megterhelő anyagilag, akkor szerintem fölösleges kivárni, amíg elhuny, élvezze fiatal korában az örökségét, amíg még a szülei is élnek. Elvárni nem elvárható, de úgy gondolom, hogy a legtöbb szülő a legjobbat akarja a gyerekének és szülői oldalról azt tartom korrektnek, hogy ha adhat, akkor ad. Azt pedig nem gondolom, hogy bármilyen tanító jellegű kimenete lenne annak, hogy a szülő megtehetné, hogy elindítsa a gyerekét azzal, hogy saját otthont biztosít neki, de nem teszi. Szerintem a lakhatás alap és pénzügyileg tudatos ember nem engedi a csemetéjét, hogy más zsebét tömje. A saját otthonában is ki kell ugyanúgy gazdálkodni az anyagiakat, ugyanúgy meg kell tanulni felelős felnőttnek lenni, csak kap egy esélyt, hogy ne 40 éves korára szedje össze 0-ra az életét, hanem addigra ő is hozzá tudjon már érdemben tenni a család által birtokolt javakhoz azáltal, hogy nem él létbizonytalanságban és tud értelmesen megtakarítani, próbálkozni. Másrészt aki olyan korú, hogy szélnek ereszthető a saját lakásába, annak már lezajlott a nevelése, beleértve a pénzügyi tudatosságot, szóval ha a szülő itt akarja elkezdeni, elkésett... Azt 10-15 évesen a zsebpénzzel kellett volna kezdeni. Én kaptam a szüleimtől lakást a munkábaállásom után fél évvel, úgyhogy van személyes tapasztalatom a témának ezen oldaláról. Ha nem kaptam volna, nem sikerülne 30 éves koromra összeszednem a második otthonom felének árát, nem tudtam volna ennyit fektetni a saját képzéseimbe, a szarabb melót kellett volna választanom a szakmailag jobb, de kevesebbet fizető helyett és kevesebb erőforrásom lenne arra is, hogy segítsem a szüleimet, mert jah, ha az ember a saját életéért is küzd, máséra nemigen jut idő, energia, pénz...

Ugyanakkor azt gondolom, hogy egy gyereket addig korrekt eltartani a hétköznapi dolgokban, amíg az első szakmai végzettségét kézhez nem kapja. Lakás ide vagy oda, kaja, rezsi, ruházat stb szinten tanuljon már meg boldogulni egy keresőképes felnőtt a saját keresetéből... És ha tovább akar tanulni, az legyen logisztikailag és anyagilag is az ő felelőssége, ne pedig az idősödő szüleire verje rá a hetenedik pályaváltását is.