Mit éreztek a szüleitek iránt?

Sajnálom őket, amiért anyagi és erkölcsi értelemben ennyire felkészületlenül vállaltak gyereket.

Anyám iránt haragot, szánalmat és undort. Apám iránt hálát, szeretetet, kötődést.

16.: Hagyjuk már ezt a szánalmas demagógiát! Nem kértem, hogy "összegyúrjanak", se a vérüket, se a dns-üket nem én kértem tőlük. Megjegyzem nem utálom őket, de messze nem ideális a kapcsolatunk, okkal nem. Egyébként idegen meg sem mondaná, hogy a gyerekük vagyok, annyira nem hasonlítok rájuk se külsőre, se belsőre. Max. az állatszeretet, ami közös. Jaj, most gondolom belegyalogoltam a családos rózsaszín habos-mézes elképzelésedbe.

Csodás gyermekkorom volt. Nem voltunk gazdagok, de egy szerető családban nőttem fel. Hálás vagyok a szüleimnek mindenért. Édesapám sajnos meghalt, de még az emlékeim is csak arról szólnak, milyen jó család voltunk.

Vannak nézeteltérések, de szeretem őket. Ez viszont nem mindig volt így. Anyámmal mindig jó volt a viszonyom, én vagyok a pici fia. Két nagyobb testvérem van, akik jó néhány évvel idősebbek nálam. Apámmal viszont kamaszkoromban még jobban megromlott az amúgy se jó viszony. Én voltam a fekete bárány, úgy éreztem, hogy nem is szeret. Ez miatt rendesen feszegettem a határokat. Ez a huszas éveim elejéig tartott. Akkor autóbalesetet szenvedtem. Súlyosan megsérültem. Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy a mentőben a mentősök megkérdezték, hogy felhívjanak-e valakit. Mondtam, hogy anyut. Hallottam ahogy mondják, hogy visznek a megyei kórházba, mert műtétre lesz szükség, majd a traumatológián érdeklődjenek. Amikor felébresztettek a műtét után, akkor utána beengedték apámat is. Sosem láttam sírni, még a mama temetésén se, de akkor fogta a kezem és zokogott. Utólag tudtam meg, hogy egyből bejött a kórházba és ott várt, hogy vége legyen a műtétnek. Anyám nem tudta otthon tartani. Utána minden nap bent volt nálam, még akkor is amikor bódult voltam a fájdalomcsillapítóktól. Olyan fura érzés volt. Gyerekkorom óta nem mondta, hogy szeret, a kórházban pedig fogta a kezem és néha simogatta is. Amikor a nővérek haza küldték esténként, akkor még puszit is adott. Többször azt hitte, hogy alszom, de bódult állapotban hallottam és éreztem mindent. Volt, hogy ki tudtam nyögni egy szeretleket, akkor azt mondta, hogy ő is. Sokat segített abban is, hogy helyre jöjjek. A lábam sérült meg a legjobban. Azóta eltelt 15 év. Az a fura, hogy ha hazalátogatunk, akkor engem mindig szorosan megölel, a testvéreimet nem. Nem tudom, hogy mi történt vele azon a napon, de nagyon megváltozott.

Sosem szerettem őket. Gyerekként szentül hittem, hogy örökbefogadtak, mert egy szülő a saját gyermekével nem így bánik. Már csak apám él. Az elmúlt 10 évben jobb lett a kapcsolatunk, amíg be nem ütött nála a kapuzárási pánik. Azóta csak szánalmat érzek iránta. Nem igazán tartom vele a kapcsolatot.