Nagyon felenk es onallotlan vagyok, a csaladom is tehet errol szerintem, ilyen helyzetben nincs kiut ha nem merem/nem tudom megtenni azt a bizonyos lepest?

Aki soha nem volt még ilyen helyzetben az szerintem el sem tudja képzelni, hogy milyen érzés így élni. Engem a szüleim nem féltettek túl és nem is korlátoztak, csak szimplán nem foglalkoztak velem. Anyagilag támogattak, de érzelmileg egyáltalán nem. Még azt is elhiszem, hogy szeretnek engem csak nem tudják kifejezni vagy nem tudom, de a lényeg az, hogy én sosem éreztem azt a biztonságos, őszinte, szeretetteljes családi légkört, ami ahhoz kellett volna, hogy egészséges felnőtté váljak. Mi soha nem beszélgettünk, soha nem voltak közös családi programok, soha nem vontak be az otthoni teendőkbe stb., tehát a családi életünk az tényleg kimerült annyiban, hogy mondjuk köszöntünk egymásnak vagy néha megbeszéltük milyen az idő. Ugyanúgy nem voltak barátaim sem, vagy maximum csak ilyen felszínesebb "haveri" kapcsolataim, mert ugye mindenhol én voltam a nyomorék lány, aki csendes, aki béna stb. és gyerekkoromban rengeteget bántottak is, fizikailag és verbálisan is, ami szintén nem segített. Párkapcsolatom sem volt nyilván. Egyedül a tanulmányaimmal tudtam "a koromnak megfelelően" haladni, de egy idő után már arra is kihatott mindez. Egyre szorongatóbb volt az érzés, hogy még nem tartok sehol mert már ennyi idős vagyok és nincsenek barátaim, a családommal élek és a velük való kapcsolatom sem az igazi, nincsen párkapcsolatom, nincsen munkám, még nem végeztem az egyetemen stb. és nagyon sok mindent szeretnék, sok mindenhez lennének meg a képességeim, de közben azt éreztem úgysem menne, nem bírnám, nem találnának rá alkalmasnak, úgysem akarnának velem dolgozni és így tovább. Nem volt meg hozzá a bátorságom. Olyan hétköznapi problémák is gondot okoztak mint a telefonálás vagy a bevásárlás. Rettenetesen szenvedtem, sírtam, stresszeltem, szorongtam. Nekem évek kellettek ahhoz, hogy egyáltalán csak fel merjem vállalni azt, hogy baj van. Ugyanis én szégyelltem magam, hiszen a körülöttem lévő emberek nem tudták mi zajlik le bennem és csak azt tudták leszűrni rólam, hogy egy nyomorék, élettelen senki vagyok. Viszont segítséget kérni, szakemberhez fordulni továbbra sem mertem. A családomat nem érdekelte mi történik velem, másom pedig nem volt és egyedül képtelen voltam megtenni az első lépést. Pontosabban voltak próbálkozásaim, de ezek mindig elhaltak. Majd szerencsére találkoztam valakivel, aki segített nekem és neki köszönhetően jutottam el az első szakemberhez. Nem mondom, hogy már teljes mértékben megoldódott minden, de egyértelműen rengeteget javult a helyzet, mintha kicseréltek volna és úgy érzem újra sínen van az életem, jól érzem magam, boldog vagyok, tudom mit szeretnék, azért képes vagyok tenni is stb., mintha egy másik ember lennék.

Nem azt szeretném ezzel kommunikál, hogy egyedül nem lehet ebből kilábalni, csak azt szeretném jelezni, hogy ez is egy járható út és lehetséges, hogy valakinek valóban erre van szüksége. Én 100% biztos vagyok benne, hogy nekem ez egyedül nem ment volna, mert hosszú éveken át szenvedtem, küzdöttem, próbálkoztam és valóban nem ment. Engem iszonyatosan frusztrált ha valaki azt mondta, hogy "fejben dől el", "magadnak kell megtenned az első lépést", "nem számíthatsz senki másra", "előbb magad tedd rendbe, utána akarj barátot vagy párkapcsolatot", "ki akarna egy beteg embert" vagy mikor a saját pozitív példájukkal próbáltak engem motiválni még ha jó és segítő szándékkal is, mert azt éreztem, hogy gyakorlatilag nem vesznek emberszámba, nem érek annyit mint más, lehetetlen és semmi esélyem nincsen továbblépni, mindenki jobb nálam, nekem az nem menne, tessék ő még ebben is jobb stb., nem segített. Sokszor találkoztam azzal is, hogy a mentális betegséggel küzdő embereket megbélyegzik, lenézik, kirekesztik, őrültnek titulálják és hasonlók, ez szerintem még mindig tabunak számít sajnos. Arra akarok kilyukadni, hogy egy ilyen helyzetben iszonyatosan sokat számít az, hogy milyen emberek vesznek körül, van-e valaki akiben megbízhatsz, aki támogat, aki megért, aki elfogad és segít. Nem arról beszélek, hogy valaki a könnyebbik utat akarja választani, hogy az illető oldja meg helyetted az életed, hogy teljes mértékben rá hagyatkozz és függj tőle (mert ez valóban veszélyes tud lenni és azt is aláírom, hogy nehéz kiszűrni a jó szándékú embereket), hanem arról, hogy egy teljes értékű, értékes embernek érezd magad. Ugyanis ha valaki ezt az élete során nem tapasztalta még meg, akkor nem lesz elég az, hogy "de legyen önbizalmad" meg "ez rajtad múlik".

Épp azt akartam írni, mint 78-as. Kis lépésenként kell haladni. Pl beszélgess random emberekkel az utcán (mindegy, miről és 3 mondat is elég, nem kell egy órát locsogni elsőre). Hívj fel egy random szolgáltatót és kérdezz valamit, nem kell, hogy haszna legyen a válasznak.

Menj el interjúra. Most. Mindegy, hogy még nem akarsz dolgozni. Ha téged választanak, akkor szépen megköszönöd a bizalmat, de te már elfogadtál egy másik ajánlatot.

"A nyaralasosnal csak az a baj, hogy kulcsot adnanak a szomszednak"

Ő is egy ember. Megmondod neki, hogy 22 vagy, felnőtt ember és köszönöd, de NE jöjjön. Ha jön, akkor belengeted neki, hogy ráhívod a rendőröket, mert magánlaksértést követ el, hogy az engedélyed és kifejezett kérésed ellenére is bemegy a lakásba. Vagy simán megakadályozod, hogy bemenjen (a bent hagyott kulcsot próbáld ki, mert nem minden zárban akadályozza meg a nyitást, aka biztonsági funkció).

Én is félénk voltam. Bár depresszió, stb az nem volt.

Csinálj mindent úgy, ahogy már leírták, kis lépésekben.

Én is így csináltam, majd elköltöztem Pestre, pár év múlva meg egyedül külföldre. Ennyi. Ma már semmi nem okoz gondot, de igaz, már 30 vagyok, nem huszon1-2. Akkoriban, és tizenévesen voltam olyasmi mint te bizonyos szempontból.