Haragudhatok-e a szüleimre? 👫

Apám 5 éves korom óta egyedül nevelt (még él, csak már 20 évesen hanyagolandó téma aktuálisan a nevelésem). Ami körülvesz, ami rajtam van, azt mind neki köszönhetem, mert ebben az elqúrt családban anya ágon nem a nagyanyám, az anyám, a nagynénim és nagybácsim foglalkoztak velem, szidtak le, neveltek, dolgoztak értem, jártak a kedvemben, hanem ő. És ezért hálás vagyok neki. Ez azonban nem mentesíti, hogy egy orbitális nagy seggfej tud lenni, és igenis tudok rá haragudni. Értem dolgozott, szerény lehetőségeinkhez képest mindent megkaptam, de sajnos - amit későn, 18 évesen - vettem észre, nem a régi körülményeink, nem az iskolai bántó szavak és nem is anyám hiánya okozták a depressziót (azok hab a tortán), hanem az apám, aki anélkül, hogy észrevette, mert ő tényleg jót akart, ezzel baszott el lelkileg. Hirtelen haragú ember, de "tudod, hogy nem gondoltam komolyan". Aha, nem, mégis visszhangzik a fejemben, számát sem tudom, hányszor nevezett már mérgében idiótának, faxkalapnak, gyökérnek, mindent telibexarok alaknak, stb. 12 órázott pocsék, de biztos fizetésért, depresszió miatt nem tanultam jól négyszer pótvizsgáztam, semmi nem motivált. Este, munka után minden apróságon felhúzta magát, akár én csináltam, akár ő, és saját magát is lekiabálta, de engem jobban. Komolyan, mindenen felhúzta magát. Rajtam vezette le a munkahelyi feszültséget, én meg ezt tudtam, gyorsan rájöttem, ezért beletörődve, csöndben hallgattam. Meg is mondtam neki, hogy én ezt így látom, persze ő rögtön tagadta, hogy nem így van. Mindennapos történetek voltak ezek, az arcom emiatt lett mára mindig monoton. Beállt erre. Eltörtem egy 300 ft-s poharat, kiabált fél órán át, mennyire beletojok az egészbe, mennyire könnyen veszem, és ez általános az emberek, között - az odafigyelés hiánya, mert mindenki mindenre és mindenkire xarik. Ha jobban figyelek, a pohár nem törik szét, nem "véletlen volt". Én egy vállvonással letudtam, pedig én használtam a csészét, nekem volt első látásra szerelem a kínaiban. Ő az élő példája, hogy nem lesz jobb az élet, ha ilyen apróságokon dühöngeni kezdek, tök fölösleges. Napokig folytathatnám, de nem fogom.

Lényeg a lényeg, imádom, szeretem apámat, de igenis lehet haragudni, mindegy, hogy ismeretlen, ismerős, barát, ellenség, vagy szülő, és hogy mit tett az az ember (mármint jó értelemben mit tett). Ki lehet találni, mi miért van, az ok-okozat, de ettől nem esik kevésbé rosszul a másik viselkedése, maximum toleránsabb az ember.

20/l

10: Nem mentegetem. Ő ilyen. Ő ezt hozta. Szerintem a felnőttség kritériuma az, hogy nem mutogatunk a másikra, nincs "miatta". Gyerekszinten lennék, ha mindenért őt okolnám, ez gyermeki mentalitás lenne. Fel kell nőnöm végre. --> De, mentegeted, ez a bekezdésed is egy nagy mentegetés. De, pont csinálod a "miatta" mutogatást is, csak te meg az ő felmenőire mutogatsz. Ki mondta, hogy okold mindenért? Ha igazán szeretnéd a változását akarnád, nem ráhagynád az egészet. Magatehetetlen, vagy mi? Abszolút nem felnőttes a hozzáállásod, és logika sincs benne.

Ahogy ítélek, úgy ítéltetek meg. Imádkoznom kell az Úrhoz, hogy kegyelmet adjon neki. Én a magam részéről eltörlöm a bűneit, nullázom. Ez a helyzet egyetlen feloldása. --> Senki bűnét nem tudod eltörölni, ha keresztény vagy akkor tudnod kell, hogy azokat neki kell egyedül megbánnia. Másik ember nem tudja x ember bűneit "nullázni". Te csak menekülsz a valóság elől hol a kereszténységbe 8abba is hamisan), hol az ezóba. Bocsi, de ez az igazság.