Ki milyen véleménnyel van arról hogy, a gyerek a szülő ápolásának, ellátására áldozza az életét? Elfogadható?

Nem vagy könnyű helyzetben. Egy időben az én apukám is segítségre szorult, igaz, hogy nem volt demens, más problémája volt. Oda kellett neki adni az ételt, megmelegíteni, a gyógyszereit kikészíteni, elkísérni a mosdóig vagy konyháig. De ez tényleg nem hosszú ideig volt, szóval nem éveken keresztül, mert előtte elég jó állapotban volt, de azért több hónap, félév volt..

Sajnos elhunyt már (szeptemberben). Én utólag belegondolva egyáltalán nem bánom, hogy segítettem akkor neki, amit tudtam. Igaz, amúgy sem vagyok bulizós alkat és járvány volt, de én tényleg nem bánom.

Legalább úgy gondolhatok vissza az utolsó időszakokra, hogy mellette voltam. Pedig 24 éves vagyok, fiatal, de én egyáltalán nem bánom, hogy azt az időt rá szántam. Nyaralni menni meg a párommal lenni meg külföldön tanulni és ilyen dolgokat még lesz lehetőségem, de sajnos az édesapámat már nem láthatom. Az egy másik kérdés, hogy én amúgy hívő vagyok és hiszek a mennyországban, de még az is más, az nem a földi élet.

Apukám nagyon sok mindent megtett értem és a család többi tagjáért is, az a minimum, hogy ezt megtettem neki. Persze, néha elmentem 1-2 órára, mondjuk sétálni a párommal, vagy ritkábban a strandra, de akkor meg addig anyukám vele volt és nem hagytuk egyedül.

Ha most visszamennék az időbe, most is segítenék neki annyit, sőt, akár többet is. Nagyon örülök neki, hogy úgy érzem, azért számíthatott rám, legalább abban, amiben tényleg tudtam segíteni. Néha azt kívánom, bár még többet tehettem volna.

A demencia nyilván nagyon megnehezíti a dolgokat, azt aláírom. Szerencsére ő nem került ilyen helyzetbe, de talán akkor is jobb segíteni neki, mint teljesen sorsára hagyni. Nem azt mondom, hogy 0-24 ülj mellette, de azért érezze, hogy támogatod. Akkor is ha nem úgy fogja fel, ahogy te. Ha van kire bíznod, akkor azért néha elmehetsz valahova, mert ha valaki vigyáz rá, akkor miért ne. Lerészegedni mondjuk nem jó ilyen szituban, mert ha pont akkor van vele valami, akkor nagyon szar ha nem tudnak elérni, de amúgy strandra elmenni, moziba beülni, étteremben vacsorázni, pizzázni, ilyeneket megtehetsz.

Én 33 éves vagyok. Nem tudom mikor történt az eset, de ez még javulhat sokat. Nekem apám tavaly májusban kapott sztrókot, úgyhogy teljesen megértem amit írsz.

Viszont Ő majdnem teljes életet él most már. A beszéd hibája megmaradt, még mindig jár logopédushoz, de azt mondják lehet, hogy ez már így marad.

A személyisége neki is változott, sokkal türelmetlenebb, idegesebb, feszültebb. Ha valamiért szólunk neki jóindulatból, egyből felkapja a vizet, hogy Ő nem hülye, ne oktassuk ki.

Az a baj, hogy annyira azért észnél van, hogy tudja magáról, hogy 'nem százas'. Mindig elmondja szegény, hogy egy selejt lett belőle, és nem jó már semmire.

Ha nem szed vérhigítót, akkor adjatok neki ginkgo bilobát. Az serkenti az agyműködést, de vérhigítóval együtt nem lehet szedni.

Szuperhős szindróma.

Szenvedélybeteg családban jellemző.

14-15-ös!

Agyhalott férgek vagytok mind a ketten!

Reméljük ti is kerültök majd ilyen helyzetbe! De na a családtagotok, hanem ti! Nektek úgysem lesz aki segít!

17: Neked se csípi vörösre az ész a szemed.

Ápoltam már beteget, aki mellől kb. két percre nem lehetett elmozdulni. De attól nem lett volna könnyebb a helyzet, ha belehelyezem magam Jeanne d'Arc szerepébe, és sírok, hogy mekkora áldozatokat kell hoznom, nem is lesz már életem. Rinyálni mindenki tud. Megoldást keresni már kevésbé. Írták már neki többen, hogyan lehetne élhetőbbé tenni MINDENKINEK ezt a szituációt, ha már van rá anyagi keret is, de nem, mert minek. Ő meg anyu élvezi, hogy szentek lehetnek a papa kárára. Úgy viselkednek, mint azok a mérgező háziasszonyok az emancipáció előttről, akik megfojtják a gyerekeiket azzal, hogy a fejükre olvassák, mennyi mindent tesznek értük, és mennyi mindenről lemondanak értük, mert máshol nem tudnak sikerélményt szerezni. Sajnálom a papát, mert nyilvánvalóan teherként van kezelve. Azért ajánlotta fel, hogy a gyógyszereket is intézi egyedül, és menjen el bulizni, mert MÁR két hónap után is látja, hogy unják csinálni.

Egy kisgyerek, egy beteg és egy öreg is érzékeli, ha áldozatnak fogják fel a rá fordított időt, nem pedig az élet egy jelenleg természetes részének, ami mellett folyik az élet többi része.

Attól, hogy kívülről nem a régi, még neki sem esik jól, hogy az egyéb, józan opciókat elvágva kikényszerítik a kérdezőék, hogy alárendelhessék az ő jólétének az egész életüket, hogy aztán sajnáltathassák magukat, amiért már késő szórakozni meg bármit csinálni.