Ki milyen véleménnyel van arról hogy, a gyerek a szülő ápolásának, ellátására áldozza az életét? Elfogadható?

Éltük az életünket, és egyik pillanatról a másikra közbe szólt egy vérrög ami mérete ellenére, nagy bajt csinált. Ahogy apámat elkezdték kezelni tudtuk hogy nem magától fog kijönni a kórházból, és mindennap ezzel foglalkoztunk hogy mi lesz ezután. Tesóm már nem itthon él, de hazajön néha viszont a napi rutinból már nem tudja kivenni a részét. Én vállaltam 29 évesen hogy félreteszem az életem, és szerintem a család számára is segítség most már hogy itthon lakom. Nehéz lenyelni hogy magamra semmi idő nem jut innentől, de mit csinálhatnék másképp? Ilyen dolgokról a mai világban egy fiatal sem akar tudni, és szinte menekülnének is, apámmal is viccelődtünk még tavaly hogy őt nem kellesz kiszolgálni, fürdetni, és most itt vagyunk.

Nem tudunk mindent a stroke-ról, de megváltozott a személyisége valamilyen szinten, kicsit érdektelenebb lett mindenben, nincs tisztában azzal hogy milyen nap van, ki hány óráig dolgozik. Tegnap kiakadt hogy már 14 órától vár engem hogy kimenjünk a konyhába, pedig mondtam neki hogy 18 óráig dolgozok, erre azt mondja miért nem jövök haza.

Nem tudom milyen tüneteket hozott magával ez a szarság, de a 75 éves nagyszülő gondolkodásához tudnám némileg hasonlítani, de nála enyhe fokú demenciát állapítottak meg, egyik nap formában van, máskor meg elzavarja a saját macskáját mondván hogy nem az övé...

Mondta apu hogy sajnálja ami történt, és inkább maradt volna ott akkor, most nem tenne minket ki ennek, volt olyan hogy estefelé odaadtam neki a gyógyszereket és utána mondja hogy úgyis lassan aludni készül, én meg menjek csavarogni, inni, szórakozni. Őszinte voltam vele mindig, és közöltem vele hogy már nem lehet, erre az volt a válasza ne legyek hülye, később megbánom.