Aki egy bántalmazó családból jön, hogy állt talpra?

"Hogy állt talpra?"

Nehezen. A nagy többség nem is tudja, hogy toxikus szülők gyereke, vagy nem akar foglalkozni ezzel a ténnyel.

Nekem mindkét szülőm az, elvették tőlem a gyerekkoromat. Ezt nem pótolja semmi. Sokat segít a kapcsolat megszakítás, de nem teljes gyógyír. Nekem pszichológusi segítség és egy nagy adag önfejlesztés kellett ahhoz, hogy kezelni tudjam, de még így is azt mondom, hogy félúton járok.

Ugyanez, csak minket ténylegesen vert és molesztált is.

Mihamarabb elköltözni otthonról, attól, hogy elmész, néhanapján haza lehet látogatni, de minél kevesebbet és ritkábban. Emellett pszichológus és ha van egy igaz barátod, vagy párkapcsolat, ne félj ezekről beszélni, mert annyival könnyebb feldolgozni és legyőzni ezeket a démonokat.

23 évig éltem így. Majd megismertem egy jóval erősebb fizikumú és felépítésű férfit,mint apám. Többet nem engedte, hogy bántson, és elköltöztetett. Életemben először biztonságban éreztem magam. A szüleimnek megbocsáltottam. Apu ugyan úgy iszik, Anyu pedig elviseli.

Saját családom lett, gyerekem, elengedtem a haragot. Csak így sikerült megbékélnem.

30/N

Inkább az a kérdés, hogy bírtuk ki otthon. Nekem az apám volt egy őrjöngő, agresszív személyiségzavaros barom, aki hozta magával a mélyparaszt családja minden tuskóságát. Mindenáron ő akart lenni a leg-leg-legokosabb, leg-leg-legerősebb, a csúcs, a csoda, és rettegett attól, hogy valaki átlát rajta, hogy igazából csak egy mérsékelten tehetségtelen melós, aki szar deszkákból meg rozsdás szögekből dolgokat kókányol a pincében, miközben úgy tesz, mintha minimum hadronütköztetőt tervezne, és ezért mindenki boruljon le előtte.

Nekem a számítógép volt a menedék. Ez nem most volt, hanem a kilencvenes években, amikor az még nem volt annyira mindennapos dolog. Apám szerencsére hótthülye volt mindenhez, amit nem ötkilós kalapáccsal igazgattak a helyére (igazából ahhoz is, de ott nehezebben tudott elbaszni bármit is) és undorral vegyes aggodalommal nézett a kifinomult eszközökre, amiket elsősorban játéknak tartott. Még a videótól is meg volt rémülve, állandóan rettegett, hogy elromlik, és persze hogy én rontom el, a kis hülye. Állandóan ordibált, és el akart tiltani tőle, ha úgy vélte, valami nem működik rendesen (pl. a hülye fejével nem tekerte vissza a kazettát). Ezen kívül is bármit vettem is a kezembe, legyen az kalapács, fényképezőgép vagy a tévé távirányítója, fater rögtön rohant jajveszékelve, hogy kioktasson, azt hogy kell szakszerűen, helyesen csinálni. A számítógéphez nem. Azt csak én értettem, az enyém volt, ő meg a még ostobább és parasztabb bátyjával meg höhörésztek meg tették a "szellemes" megjegyzéseket, hogy mecsoda ostobaság ez, hogy számítógépezek, bezzeg ők az én koromban motoroztak Pannóniával, és az mekkora dolog volt, hát én azt sem tudom, hogy kell kuplungot állítani! Persze azért hozzám jött sírni, amikor a munkahelyén meg kellett tanulnia felvinni Excelbe dolgokat, hogy azt meg hogy kell... de amikor arra sem tudtam rávezetni, hogy a floppylemez nem "kazeta" (így, egy t-vel), ott elég kevés a remény...

Nem túl meglepő módon ma programozó vagyok, és bár ő sem keresett annak idején rosszul, hozzám képest a kanyarban sincs. Ami nem újdonság, mert már tizenévesen többet akasztottam egy-egy programozási projekttel, mint ő több hónap alatt a gyárban. Ógott-mógott is, hogy micsoda gazemberség ez, meglátom majd hogy rossz vége lesz, ez biztos nem becsületes dolog, stb.

Lényegében úgy raktam helyre magamban mindezt, hogy kimondtam magamnak, hogy ez a dagadt, beszari, állandóan üvöltöző, de a családját megvédeni képtelen elmebeteg nem az apám. Biológiailag igen, de másképp nem. Egész gyerekkoromban a papolását hallgattam, hogy mekkora kegy az, hogy befogad a házába, és ad nekem enni (mellesleg: a házat az anyai nagyapám építette, anyámé volt, ő csak beköltözött) és legyek hálás, különben megvonja a "kedvezményeket". Később már élősdinek, vérszívónak nevezett, és szó szerint mindenbe belekötött, ami körülvett, a barátaimtól kezdve a filmig, amit néztem, addig, hogy mikor fekszem le és mikor kelek. És persze ütött-vágott egész gyerekkoromban, minden szarságért azonnal ütött. Mivel így nem bánik valaki a saját gyermekével, logikusan ő nem volt az apám. Egy vörös fejjel ordító barom volt, akit ha elütött volna egy teherautó gyerekkkoromban, lényegében kevés változott volna az életemben, leszámítva, hogy nem lett volna aki napi szinten megalázzon. Az életem egyik fontos szabálya, hogy soha, semmit ne csináljak úgy, ahogy ő, hanem pontosan az ellenkezőjét (ésszerű kereteken belül, persze). Ez olyan lényegtelenségektől, hogy én pengével borotválkozom, mert ő villanyt használt, odáig terjed, hogy olyan dolgokkal foglalkozom, amit ő nem értett vagy lenézett, elutasított. Ha olyasmit kezdek építeni, amit annak idején ő is megpróbált, akkor első számú cél, hogy sokkal magasabb színvonalú legyen az eredmény (ami nem nehéz, mert lényegében rozsdás vasakból meg szar deszkákból kókányolt mindent). És soha semmilyen példát, tanácsot, amit ő mutatott vagy mondott, nem fogadok meg!