Óriásit csalódtam a szüleimben. El fog ez múlni valaha?

Az egész ott kezdődött, hogy a nagymamám (közös megegyezéssel!) eladta a lakását, hogy az unokái el tudjanak indulni egyetem után a saját útjukon, mondván, neki már egy szoba is elég. 1-1 másfél szobást lakást kaptunk így tőle, a nagyi pedig (közös megegyezéssel!) a fiához költözött. A menye (anyám) pedig úgy viselkedik vele, mint a kapcával, pedig nagyi nagyon jólelkű, és az egész életét ledolgozta azért, hogy a fiának és az unokáinak segítsen, de ez el van felejtve. Anyám durva vele, folyton szidja a háta mögött, pofákat vág, szó szerint kinézi a házból. Próbáltuk magunkhoz hívni, de nem akar a nyakunkra jönni, mert pici a lakás, e téren hajthatatlan. Inkább elviseli anyámat, csak az unokáinak jó legyen. Ilyen az én nagyim, és nagyon fáj, hogy nem tudok neki segíteni. Albérletbe nem akar/tud menni, idősotthonban pedig nem engedjük. Egyébként is szeret kertes házban élni, gondozni az állatokat, kertészkedni. Anyámékkal nagyon megromlott a kapcsolatom, szinte nem is akarok már velük beszélni. Egyszerűen nem tudok anyámra úgy nézni többé, mint a szerető, gondoskodó anyára, aki volt nekem annyi évig. Nagyon jó kapcsolatunk volt, ezért félek, hogy ez már örökre így marad, viszont nem tudok rá úgy tekinteni mint régen. A harag egyre inkább erősödik bennem iránta. Beszélni is próbáltunk már vele, de semmi eredménye nem volt. nem tudott észérveket felhozni nagyi ellen, csak beszélt össze vissza mondvacsinált okokat. Az idilli szerető családunk teljesen összeomlott anyám miatt, aki egyébként soha nem volt ilyen mint most. Apám homokba dugja a fejét, nem vesz tudomást az egészről. Van ebből a helyzetből kiút, hogy mindenkinek jó legyen?