Miért ilyen velünk édesapám,amikor mindent megteszünk érte?

Édesapám 74, én 30 éves(a fia) tudom hogy elég idős már ezért mindent amit csak tudok megteszek. Sajnos fiatalon elvesztettem anyukámat így ő nevelt fel csak hát nem kaptam tőle semmi szeretetet. Se ölelést, puszit, vagy egy szeretleket. Egy elszegényedett házban laktunk ahogy 18 lettem dolgozni kezdtem, közben tanultam. A házat eladtuk és vettem egy 3 szobásat ahová apum is velem költözött. Ekkor már 28 éves voltam és megismertem a páromat,aki most a feleségem.

A párom is mindenben segít otthon főz, mos, takarít, dolgozik van hogy 12 órázok ilyenkor ő látja el apumat is. De édesapám sose mond egy köszönömöt se, inkább panaszkodik, neki sose jó semmi.

Apum cukorbeteg, egyik lábujja amputálva lett, én kötöztem neki mindennap és inzulint is mi adunk neki. Nem bántom mert nagyon szeretem de úgy érzem benne felénk nincs semmi kedvesség vagy szeretett.

Rezsit se kell fizetnie, az összes nyugdíját elcigizgeti napi 2 dobozt pöffékel és a hónap végén még én adok neki pénzt hogy kijöjjön nyugdíjig. Mi baja lehet?

Folyton a szobájába ül és tévét néz, ki se megy az udvarra, sehova se. Ha hívjuk hogy jöjjön velünk akkor nincs kedve a válasz. Viszont mikor dolgozunk akkor egyedül van itthon és szokott csavarogni a városban.

Nyitunk felé de ő nagyon ellenkezik, azon megsértődik ha valamelyikünk táppénzen van mert szerinte nekünk büdös a munka stb.

Basszus én vakartam ki a putriból egy olyan házban éltünk ketten ahol fürdő se volt csak pottyantós budi az udvaron. Ezért mindig áll a bál mert neki semmi nem jó.

Lehet unatkozik? Vagy depressziós? Nem kell hogy istenitsen csak egy picit nyisson felénk és ha beszélgetünk az ne menjen àt mindig panaszkodásba