Hogy értessem meg anyámmal, hogy nincs mindig igaza?

Nagykorú vagyok, egyenlőre otthon élek, amint lehetőségem nyílik költözni megteszem(Tehát középiskola vége után az első adandó alkalommal). Talán még a kapcsolatot is megszakítom az ezen túli egyéb gondok miatt, ha nem tapasztalok érdemleges, pozitív változást. Szóval az, hogy költözzek el legyen szíves senki nem ideírni, mert nem megoldás a problémára, csak a tünetet szünteti meg, meg egyébként is teljességgel kivitelezhetetlen.

Konkrétan azt hiszi, hogy amit ő mond az úgy is van, neki csak igaza lehet, ha valamiről nem egyezik az állításunk. Érvelni nem tud, igazából a "mert csak"-on kívül többnyire nincsenek is érvei, csak ordibál, meg olyanokkal jön, hogy ne "feleseljek". Ha pedig visszakiabálok a kb tizedik kiabálva elhangzott mondata után, hogy figyeljen már arra, amit mondok, hátha ha hangosan beszélek én is, akkor az értelmes hatást ér el, akkor kiakad, hogy mi az, hogy én felemelem a hangom, holott ő a beszélgetés első mondata óta azt teszi.

Félreértés ne essék, én el tudom fogadni, ha nincs igazam, de szerintem ha a másik fél érvek nélkül kiabálgat, kb egy nem érv jellegű dolgot, amit érvnek szánt, azt akár hány ótvar megfogalmazásban kiabálja el, én nem tudom komolyan venni. És szerintem attól nem lesz értelmes egy alapvetően értelmetlen mondandó, csak mert kiabálva hangzik el, és attól sem nyer értelmet, ha anyám mondja. Én a vitákban azt szeretem, azt tudom komolyan venni, ha higgadt hangnemben, a témába passzoló, értelmes érvekkel, személyeskedés nélkül történik.

Na de, hogy én is komolyanvehető legyek, azt hiszem illene példákkal alátámasztani a mondandómat.

Egy csomószor van olyan eset, hogy utánanézek egy adott témának, hétköznapi szituáció megoldásának. Valahogyan szóba kerül itthon az az adott dolog, akár úgy, hogy anya kifejezetten tanácsot, véleményt kér tőlem. Ebben az adott dologban nincs semmi tényleges utánajárása, aktuális tapasztalata. Túl sok tapasztalatom lehet nekem sincs a témában, de én legalább több helyen utánanéztem, kvázi többet tudok a témáról(legalábbis többet mint a szinte semmi). Na én elmondom, amit olvastam, ha neki nem tetszik, akkor elkezd kiabálni, hogy az nem úgy van, mert csak...

Illetve, hogy jöjjek valami konkrétabbal, amiben 100%, hogy nekem volt igazam, de anyám mégsem ismerte be, csak kiabált, hogy neki van igaza. Pár héttel a kollégiumból vírus miatti hirtelen hazaköltözésem után elkezdtem selejtezni a felesleges papírokat. (Például ezer éves dolgozatok.) Kidobtam őket a papírkukába. A papírok tetején ott volt a kollégiumban használatos megmaradt kajajegyeim, ami abban a hónapban lett volna használatos, amiben hazaköltöztünk. Ez a kajajegy nálunk úgy van megoldva, hogy minden hónapban ki van nyomtatva egy a4-es lapra, a lap egyik felén a vacsora, a másikon a reggeli, minden napra 1-1. Minden nap le kell adni az aktuális napit, azt amelyik étkezés van éppen. (Így van felosztva a papír: [link] ) Az senkit se érdekel, hogy ezeket ollóval körbevágod, vagy körbe kitépkeded, ugyan úgy érvényes. Én az utóbbit alkalmaztam, mint amúgy szinte mindenki más is. Na ez a kitépkedés látszott az én jegyeimen is, ami a papírhalom tetején volt. Ezt anyám meglátta és elkezdett velem veszekedni, hogy az úgy érvénytelen, tuti nem is járok a koliban az étkezésekre, és hogy ő nem ezért fizeti a menzát. (Mondjuk a különböző támogatások miatt tökre ingyenes az étkezésem már egy jó ideje, de ez részletkérdés...) És sehogy sem volt képes felfogni, hogy az a rohadt kajajegy akkor is érvényes, ha nem ollóval vágta körbe az ember körbe. Nem, ő sokkal jobban tudja, végülis ő kolis ott évek óta.... Ja, nem :) Nem baj, legalább ordibált egy jót a nagy büdös semmin... :)

Vagy ott van az, hogy szerinte az én véleményem úgy születik, hogy én ismerem az ő álláspontját, és akkor direktbe csak az ellenkezője. Ez egészen kicsi korom óra jelen van, például ovis/alsós koromban egyszer falunapon valami vetélkedő volt, díjazott lettem, választhattam egy számomra nem szimpatikus plüss és egy játékfegyver közt. Anya azt akarta, hogy a plüsst válasszam, én viszont a műanyag játékfegyvert választottam, ami anyám szerint nem lett volna nekem való, és csak azért választottam azt szerinte, mert ellenkezni akarok, és amúgy sem fogok vele játszani, tök hülyeség volt. Na én valahányszor játszani akartam a nyereményemmel, ő csesztetni kezdett engem, hogy ezt bizonyára azért csinálom, hogy vele ellenkezzek, nem is nekem való, meg hogy ez tuti nem tetszik nekem igazából, csak nem akarom elismerni, hogy rossz volt nem rá hallgatni. Na és ezzel a csesztetésével addig ment, hogy nem mertem játszani azzal a játékkal miatta. Aztán hallgathattam, hogy neki volt igaza.... És nyilván lehet mondani, hogy ha annyira akartam volna a beszolgáltatása ellenére is játszottam volna, de 10-7 év alatt nem olyan a gyerek, hogy ne ijessze meg a szülő csesztetése. És ezt a példát csak azért mondom, mert erre sehogy sem lehet ráhúzni a tinihiszti jelzőt.

Szóval szerintetek, hogy lehet elérni, hogy egyrészt normális vitapartnernek tekintsen anyám? Illetve, mit csináljak, hogy megértse végre, hogy nincs MINDIG, MINDENBEN igaza, és hogy ezen az ordibálás sem változtat?