Titeket sem ismernek valójában a szüleitek? Akiknél szembesültek a valósággal,legalább bevallották,hogy ők cseszték el?

Sok fontos dologról nem tudnak a szüleim és nem tudtak, amíg tini voltam, mint te, de egyáltalán nem gondolom, hogy ez csak az ő hibájuk, sőt. Az ember szülei nem tökéletesek. Nehéz egy gyereknek először szembesülni vele, hogy a szülei is emberek, földi halandók, akik hibázhatnak. Sajnos nagyon igaz a mondás, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Nem gondolatolvasók, ahogy te sem vagy az. Honnan tudod, hogy anyukád nem fogadná el a másságod? Próbáltál te valami programot feldobni, amit szeretsz, hogy legyen esélyetek együtt nevetni vagy csak várod, hogy ők szórkaoztassanak? Nehéz egy tinédszer fiúval/lánnyal és ha nincs nagyobb testvéred ők is most szembesülnek csak ezzel.

Pont ilyeneket gondoltam én is kistiniként (bár én a másságba nem menekültem) azóta nagyon jó kapcsolatom van a szüleimmel. Nem tudnak mindent, nem is kell már. Tiniként viszont egyetlen oka volt annak, hogy nem tudtak dolgokat. Az, hogy nem akartam. Azt vártam, hogy majd gondolatolvasnak mert ugye a szülőnek tökéletesnek kell lennie, így alap elvárás, hogy tudja mi bajom van, akkor is ha csak annyit lát, hogy becsukom az ajtót mikor hazaértem suliból, reggel meg kinyitom mikor megyek, esetleg szótlanul tömöm a majmot az étkezőben.

Igen, raadasul ha probaltam is volna valamit megosztani veluk tok normalisan baratsagosan, akkor le lettem alazva. Szoval rajottem, egyszerubb nekem is magamban lerendezni a dolgokat. Persze attol meg rosszul esett, hogy ugy ereztem nem lehetett a szuleimre semmilyen szinten tamaszkodni...

Nagyon jo, hogy ezt te is belatod, es a sulipszichologus is egy jo otlet volt, esetleg ezt meg a kesobbiekben megoldhatod, menj el nyugodtan terapira, csaladallitas is segithet. Magadnak kell bizonyitanod es nem a szuleidnek. A te boldogsagod szamit, nem az, hogy nekik megfelelelj. Minden jot.

"Titeket sem ismernek valójában a szüleitek?" A lehelső mondatodról az jutott eszembe hogy erről te (is) tehetsz. Azért nem ismernek mert te mást láttatsz magadból.

Ha úgy mész haza hogy szomorú vagy és soha sem örülsz, akkor anyukád ezt látja belőled. Te magad láttátok ezt a képet magadról. És az hogy úgy beszélsz a családodról hogy "az" az elég gáz. És szó szerint semmit nem tudunk szüleidről úgyhogy nem lehet kijelenteni hogy bármit elcsesztek volna. Bár senki sem tökéletes, ők se és te sem. Nem kell mindent elárulni, de kell valamennyit kommunikálni feléjük. Lehet higy a szüleid azt gondolják hogy a gyerek mindig szomorú és nem beszél. Miért lehet ez? Te meg itt dühöngsz magadban azért mert nem értenek meg.

Hű, velem kicsi korom óta éreztette, hogy púp vagyok a hátán. Mindig pofákat vágott és gonoszan sziszegett szitok szavakat, amikor törődést igényeltem piciként.

Kb. 17-18 éves koromig azzal töltötte az idejét, hogy szórakozni,bulizni járt el meg számítógépezett reggeltől estig a proli férjével.

Ahelyett, hogy anyaként foglalkozott volna velem...

Mostanság mindig azt mondja, hogy nem is ismer,lehet, hogy nem is vagyok a gyereke és ezt is úgy adja elő, mintha erről is én tehetnék, hogy cseszett törődni velem.

Jó ilyeneket hallgatni 😕

Ez még semmi, ahogy bánik velem

Velem se törődtek, mármint érzelmileg, mert amúgy mindenem megvolt, kaja, tárgyak, tető a fejem felett.

De a fiatalkoromból csupa magányos emlékem van, egyedül játszottam, állandóan mentek a mesék a tv-ben, rengeteget olvastam. Szerintem a szüleim azzal sem voltak tisztában hogy a suliban durván ki voltam közösítve. Sosem beszélgettek velem hogy hogy vagyok vagy ilyesmi. Csúnya nyomot hagyott a személyiségemen ez is, és az is hogy a családom sokszor kígyót-békát kiált rám, mert a valódi személyemet nem ismerik. Voltam már önző, irigy, borzalmas és elviselhetetlen meg semmire sem jó parazita. Aztán közben nagyban hangoztatják a hülyeségek, hogy a teremtő szónak ereje van. Hát. Bár ne vállaltak volna gyereket ilyen emberek.

Például arról nem tudnak, hogy hiába van 3 gyerekem és élettársam, ennek ellenére bizony rendszeresen pasizom.

Igen, én is pasi vagyok.

Egyszer emlékezet vesztésbe meditáltam magam. Utána tiszta személyiség voltam. Mindent nyíltan kimondtam. Volt belőle egy két balhé, mire újramegtanultam elrejteni egyes dolgaimat.

Apum más tészta. Ő már születésem óta leszar.

Anyám volt mindig a problémás, apám sokat dolgozott műszakban, nem nagyon vette ki a részét a gyereknevelésből.

Emlékszem, az egész ott kezdődött, hogy általános suliban minden nap, mikor hazaértem, megkérdezte anyám, hogy mi volt a suliban. Mindig volt mit mondani, de jött egy olyan időszak, amikor tényleg nem történt semmi, és azt is mondtam, hogy semmi. Utána, mikor ismét lett volna mit mesélni (mert továbbra is megkérdezte minden nap), akkor arra letten figyelmes, hogy abszolút nem is érdekli. Mondat közepén tök mással belevág a szavamba, vagy kérdeztem és nem válaszolt, meg se hallotta. Én meg úgy voltam vele, hogy minek mondjam, ha úgysem érdekli? 31 vagyok, a mai napig nem vagyok hajlandó bármit mondani bárkinek, ha nem figyel oda. Szóval szépen lassan kikopott belőlem a kedv, hogy megosszam a napközbeni élményeim. Aztán jött egy időszak, amikor mindenért IS én voltam a hibás. Addig ordított velem, amíg földbe nem döngölt érzelmileg, nem egyszer idegösszeroppanást okozva. 16 éves koromra ott tartottunk, hogy egy random idegennek jobban elhitt bármit, amit rólam állított, mint nekem. Pl. a szomszéd vénasszony azt álltotta, hogy én a neten árulom a fekete mágiát és sátánista szektákba járok. Mikor később leültettem őket beszélgetni és elmondtam, hogy a Wicca vallással szimpatizálok (ami kb. full szép és jó természetközeli irányzat), anyám előadta a hattyú halálát, hogy biztos csak azért csinálom, mert annyira utálom ŐT, és ilyen fekete mágiákba meg szektákba menekülök, de ez NEKI mennyire fáááj... Azzal volt elfoglalva, hogy szegény ő, az nem érdekelte, amit mondani akartam. Apám csendben végighallgatta, hogy miről is van szó, annyit mondott, hogy végülis ártani nem ártok vele senkinek, rám hagyja. (Azóta már rég nem követem az irányzatot, saját utam van.)

Vagy, miután 17 éves korom körül elkezdtem eljárni szórakozni, mindig hazamentem az utolsó busszal, ami eleinte fél 12-kor ment, később fél 11-kor. 18-19 évesen előfordult összesen háromszor, hogy lekéstem a buszt. Először értem jöttek kocsival, és végigüvöltötték a hazautat. Másodjára haveromnál aludtam, hazaérve egész nap üvöltött anyám, hogy mekkora k-va vagyok, biztos végigment rajtam vagy 5 pasi az este. Harmadjára pedig az történt, hogy nem értük el a csatlakozást, mert volt egy szabadtéri Edda koncert, aminek pont akkor lett vége, és mindenki arra a buszra akart felszállni, amivel mentünk. 10 perccel később értünk le a csatlakozáshoz, ami nem várt be, telefonáltam haza, hogy ez van. Rögtön megint megkaptam, hogy ne hazudjak, biztos, hogy nem is akartam hazamenni, nem jönnek értem (10-15 perc kocsival az út). Hiába voltak ott mások is, köztük egy olyan lány, akit ők is ismertek kicsi korától, és alá tudta volna támasztani az igazamat. Végül hazasétáltunk laza 3-4 óra alatt.

18 éves koromban mániás depressziós tüneteim voltak, és mikor ezt közöltem anyámmal, akkor csak legyintett, hogy nem kell a hiszti.

A szexuális életemet már egyáltalán nem kötöttem az orrukra. 18. szülinapom után 2 nappal történt az első. Közel 19 évesen, mikor már egy másik pasimhoz készültem (távkapcsolat), ráadásul nem is az első közös hétvégére, folyton cseszegetett anyám, hogy így-úgy vigyázzak, mire besokalltam és a kapun kilépve még visszaszóltam, hogy ha eddig sikerült védekezni, ezután is fog.

Anyám meghalt 8,5 éve, én voltam az egyetlen, aki egy könnycseppet sem ejtett miatta. Egyedül magamat és a család többi részét sajnáltam, mert ők szerették (velük normálisabb volt sokkal), magamat meg azért, mert úgy éreztem, rám fog maradni a család ellátása, kiszolgálása. A mai napig nem hiányzik, a sírjánál is csak azért voltam, mert néha rám erőszakolták, hogy "márpedig illik". Legutóbb mondjuk olyan 6 éve voltam arra, azóta szerencsére nem erőltetik. Valamilyen szinten sajnálom anyámat, amikor egy-egy cselekedete mögött meglátom a szándékot. Ő tipikusan az az ember, amilyen én soha nem akarok lenni: az, aki amikor anya lett, elfelejtett ember és nő maradni. Önmaga választotta a háziasszony, "cseléd" szerepét, és olyan sokáig játszotta, hogy végül nem tudott kitörni belőle.