Miért nem ismered a saját gyereked?

Talán úgy érzi, nem hasznosítod eléggé a szabadidődet, ezért próbál elfoglaltságot találni, olyat, ami belefér a kasszába, és szerinte illik hozzád. Egy próbát megérnek, lehet tényleg megtetszik valamelyik.

Olyanhoz nem ragaszkodnék, amit eleve elvet a család, nekem is lett volna ilyen ötletem, de tudtam hogy semmi értelme erőltetni.

Nem leszel örökké gyerek, lesz bőven lehetőséged később azt csinálni, amit igazán szeretnél. Nekem úgy tűnik a vázolt párbeszédből, hogy segíteni akar, jót akar, valami oka biztos van, hogy erőlteti ezeket.

Én szerettem zeneiskolába járni, de 8. osztályban már nem akartam. Be akartam fejezni 7.-ben. És nem engedték, mert "meg fogod bánni, hogy abbahagytad". Hát nagyon nem örültem neki, abszolút nem élveztem már, idegen volt tőlem az egész. 30 múltam, még mindig nem bántam volna, ha akkor befejezem, akkor úgy láttam, elég volt. Nem lett igazuk. Nem adott és nem vett el tőlem az az év, de nem jól látták a helyzetet, ez tény.

A szülők már csak ilyenek, jót akarnak, aztán vagy jól sül el, vagy nem.

Nekem is van gyerekem, én nem erőltetek semmit, nem íratom be olyanra, ami nem érdekli, amit abba akart hagyni, arról kiírattam. Én támogatni szeretném az életét, adok a véleményére. Elvégre őt készítem az életre, magammal is tudok mit kezdeni ha unatkozok, az ő életénél az ő érdeklődését kell figyelembe vennem.

Remélem, hogy én olyan anya leszek később aki a gyereke véleményét is figyelembe veszi.

Pl.: én mondjuk szeretek pingpongozni, és azt mondom magamnak, hogy a gyerek is szeret , oda be kell íratni...

1: nem biztos, hogy azt foga szeretni, amiben én jó voltam vagy szeretem

2: kész tények

3: kompromisszum

A szülőnek is alkalmasnak kell lennie a kompromisszumra, hasonlóképpen neked is.

Van igazság abban, amit a válaszolók írtak, de alapvetően a kérdezővel értek egyet.

Egyrészt persze jó lenne tudni, hány éves vagy, kérdező, másrészt hogy hány éves korodban írattak be akaratod ellenére röplabdára jégkorong helyett, vagy táncra vagy zeneiskolába stb. stb.

Én a fiamnak már 7 éves korában (ált. isk. első osztály elején) se mondtam kategorikusan, hogy "én vagyok az apád én tudom, én döntöm el mi jó neked". Hozzáteszem: a feleségem sem mondott ilyet. Ha akar valamit, arra próbálunk lehetőséget biztosítani, ill. a mi elképzelésünket inkább szelíd meggyőzéssel, okos érvekkel próbáljuk alátámasztani. Na, ez utóbbiban eléggé kakukktojások vagyunk a gyk-n válaszolgató szülők között. :-)))))))))))). Pl. tanév elején mehetett volna dzsúdóra és sakkra is, de ezek időben ütötték egymást. Őt mindkettő érdekelte, de inkább a dzsúdó. Ebben benne lehetett az is, hogy néhány ismerőse (volt ovis pajtások, akik most osztálytársai lettek) szintén oda akart menni. Mi viszont a sakkot preferáltuk, mert állítólag az fejleszti a matematikai készséget, és ebben bizony fejlődnie kéne. Ezt így nem mondtuk neki, de sikerült meggyőznünk arról, hogy jó szívvel menjen sakk-körbe. Most már ott is vannak ismerősei, szereti csinálni. Mellé még heti 3 óra angol lett, amit szintén mi preferáltunk, de könnyen elfogadta. Aztán heti kétszer színjátszásra is jár. Feleségem ezt annyira nem akarta, mert sokallotta az elfoglaltságot, és ezt áldozta volna fel legkönnyebben. Viszont a gyerek meg erre akart menni leginkább! Végül ebben fiam mellé álltam, és nem bántuk meg: imádja a színjátszást, és nem terhelte túl magát ezekkel. (Ez is volt az egyik érvem, hogy ha sok ez így együtt, akkor majd év közben leadunk belőle.)

Ha a lányom jéghokizni akarna, biztos én is meglepődnék. Valószínűleg én is mondanám neki, hogy ez kemény, férfias sport. Hogy eleshet, sérülés érheti stb. stb. Biztos azt is megkérdezném, hogyan kapott kedvet pont ehhez. De ha ő a sportok közül kifejezetten ezt akarná, és anyagilag sem lenne gond nekünk, ill. lenne rá lehetőség elérhető távolságban, akkor engedném. Kitörhet a foga? Agyrázkódást szenvedhet? Igen. De azért föltételezem, hogy a gyerekek megfelelő védőöltözetet kapnak, és vigyáznak rájuk. Pl. Egri János 80 évesen még jégkorongozik, és bár nem tudom, voltak-e fejsérülései, de az 1970-es, '80-as években vezetett műveltségi vetélkedői elég meggyőzően mutatták, hogy agyilag is topon van (és a mostanában vele készült interjúk is ugyanezt mutatják).

Azt pedig semmiképp se tenném, hogy a gyerek direkt ellenkezése ellenére beíratom pl. röplabdázni vagy zenélni. Szerintem minden edző/tanár rémálma az olyan gyerek, aki utál oda járni, csak a szülei erőltetik. :-))) Pl. óvodában volt ovifoci, néptánc stb. Egyiket sem akarta, tehát nem is járattuk egyikre sem. Pedig pl. a néptáncot én nagyon jó dolognak tartom akár fiúról van szó, akár lányról.

Olyat sem tettünk, hogy megkérdezése nélkül beírattuk volna valahová, aztán a kész tényt közöltük volna vele. Ez még az óvodással szemben is arrogáns és buta dolog, nemhogy egy kamaszodó gyerekkel szemben.

Szóval lehet biztatni valamire, az előnyeit hangsúlyozni, ill. a másik dolog veszélyeit feltárni, de leugatni a gyereket, hogy "én vagyok az anyád/apád, ezért én döntöm el", ez nagyon ostoba dolog még egy óvodással szemben is. Egy kamasznál pedig alapvetően engedni kell, hogy szabadidejében azzal foglalkozzon, ami érdekli.

Így lehet döntésképes felnőttet nevelni, nem úgy, hogy még kamaszkorában is én döntöm el, mit sportoljon. Aztán néznek az ilyen szülők, hogy 18 évesen miért életképtelen a gyerekük.

anyukám pont olyan, mint amit te leírtál az első kommentedben magadnál. egyszer tíz évesen random beiratott úszótáborba, és csak aznap szólt, amikor el kellett menni. nagyon nem akartam, amikor elkösözöntem tőle nagyon sírtam, de ő csak annyit mondott, hogy "nyugi, csak egy hétig tart" (nekem egy hét gyerekszemmel még nagyon hosszú volt). az egész napot végigsírtam.

aztán beiratott szinkronúszásra, a baj csak az volt, hogy ott mindenfélét kell csinálni a vízben, én meg nagyon féltem attól, hogy nem kapok levegőt. szóval másfél évig kellett szinkronúszásra járnom úgy, hogy a kellemetlen feladatoknál kimentem a mosdóba, hogy ne kelljen megcsinálnom őket.

meg vannak olyan ruhák, amiket nem hordhatok, amikor vele vagyok, mert szerinte azok "nevetségesek". szóval már ott tartok, hogy inkább nem is megyek vele sehova, ő reggel elmegy dolgozni, estig meg (amikor én már átöltözök otthoniba) úgysem látja, hogy mit hordtam egész nap.

14 év körüli "engem nem ismer az anyám" stílusú sírást hallhattunk. Majd kinősz belőle.

Jéghokin a lányoknak is igen széles lesz a válla, finoman szólva nem lesz nőies a kinézeted tőle.

Nekem is úgy tűnik, hogy olyan dolgokba akar anyukád belerángatni téged amik őt tették volna boldoggá annak idején. Lehet, hogy ezek azok a dolgok amiket ő gyerekként/tiniként nem kapott meg a szüleitől. Ez persze még nem jogosítja fel arra, hogy téged figyelmen kívül hagyva rángasson jobbra-balra oda ahova kedve szottyan épp.

26 vagyok de még élénken emlékszem az én anyámra, mennyire ignoráns volt mindig azokkal a dolgokkal kapcsolatban amik engem tizenévesként érdekeltek, vagy rajongtam értük.

Szar érzés, és én is pontosan így éreztem magam mint te, hogy anyám nem ismer és nem is akar megiserni.

Próbálj leülni vele és szépen elmagyrázni neki, hogy tudod, hogy jót akar és értékeled, de ez neked így nem jó, ne erőltessen rád olyan dolgokat amiket nem szeretnél. Apukád? Talán ő is segíthet ebben.

Azt nem kifejezetten tartom jó ötletnek, hogy egyszerűen ne menj el a különórákra, mert akkor meglehet, hogy jön az "Addig ameddig az én házában laksz...." 🙄

Off: Azoknak akik szerint a jéghoki drága, a tánc/zeneiskola/röpi/stb. is pénzbe kerül. Ha ezekre van, akkor hokira is lenne.