Miért viselkedik úgy, mint akinek elege van belőlem és a legnagyobb ellensége vagyok? 53/ff

Egyedül nevelem kiskora óta. Miután az anyjával szétmentünk, ő lényegében eltűnt az életünkből, és nem vállalta az anya szerepet a gyerek életében.

Már elmúlt tizennyolc. Én dolgozok, neki itthon az a dolga, hogy tanuljon, és mivel belefér a "szoros" időbeosztásába, mosogasson el, söpörjön fel, vigye le a szemetet és szükség szerint mosson ki, amit ugye elvégez a gép, neki csak teregetnie kell, illetve időnként kérem, menjen el 1-2 dologért, de hetente 1x szoktunk menni közösen bevásárolni.

Sokat veszekszünk, legtöbbször hü**eségeken. Ő olyan lelkizős típus, aki a kis vitákat is megbeszélné velem, de én nem olyan beállítottságú vagyok. 12 óra munka után örülök, hogy lyuk van a se**emen, szabadnapjaimon szintén vannak itthoni teendők, nincs se türelmem, se időm minden kis hülyeséget megvitatni, ami úgyis az, hogy én nem értem meg őt, én semmit nem tudok, és bár valamivel több mint 19 évet élt, és még semmi élettapasztalata, ő azt mondja nem tud mindent, mégis úgy veszem ki, hogy úgy csinál, mint aki mindent tud, azért nem fogadja el azt, amit mondok neki. Szerinte mindenen felhúzom magam, gyakran hülyén viselkedek, csak mert magunk között elkezdek valamit másról mondani, ami van, hogy szitkozódás vagy csak kritikus vélemény. Megmondom neki, hogy kellene csinálni valamit, és rögtön bepipul és mérges lesz. Tiszta anyja! Ő is lelkizős volt, ő is gyakran viselkedett felelőtlenül és nem hallgatott az ésszerűségre, csak ment a feje után, és olyan dolgokon sértődik be, hogy én felfogni nem tudom, pedig semmi rosszat nem mondok és semmi ártó szándékom nincs. Konkrétan a gyerekemért élek már 19 éve, mindig azt néztem, mi a legjobb neki. Ezért lett a néhai apám lakása felújítva, ezért írattam a nevére, hogy halálom után ne kelljen azzal xarakodni és fizetni is érte, és mivel nem vagyunk milliomosok, legalább az olcsón fenntartható lakással induljon az életben. Nem várok érte meghajlást, se köszönömöt, de legalább ne viselkedjen úgy, mintha én lennék a legnagyobb ellensége, csak mert "megmondom neki a tutit"! Bárhogy nézem, semmi olyat nem látok, amiből elege lehetne! Kiabálok vele? Igen, megesik. Kritikus vagyok? Igen, az vagyok, mindig is az voltam, mert úgy gondolom, ez jó. Lányom azt állítja, ugyanolyan csökönyös, mint én, közben nem, mert bár a komoly dolgokba apait-anyait belead, a kisebb dolgokat hamar feladja, megunja, már ami nem érdekli.

Szülőktől kérdem, mégis mi az istent csináljak vele, hogy ne legyen egyik pillanatban semmi gond, elbeszélgetünk, a következő pillanatban meg már hagyjam békén, hogy megmondjam, mit csináljon, pedig csak tanácsot adtam neki?

Egyébként kiskorában rajtam lógott, imádott engem, itta a szavaimat, elhitte, hogy amit mondok, az tényleg úgy is van, nem kérdőjelezte meg, nem várt mindenre aprólékos magyarázatot. Most pedig, mindenkivel illedelmes, de velem időnként szemtelen, de a határt nem lép át.